Most lett elég
A választópolgárnak lehet elege? Ordíthat torkaszakadtából, miközben legszívesebben jól bokán rúgná az általa egyébként becsült politikust, és kérdezheti nagyon idegesen, hogy hé, akkor ez tényleg komoly? Jelezheti valami módon, hogy szerinte ezt most tessék azonnal abbahagyni?
Orbán a gáton, épp a kétharmad erejével állítja meg az áradást, és ezúttal akár hálásak is lehetünk neki a hisztérikus szaladgálásért, mert legalább addig sem vetül reflektorfény a sajnálatos tényre, hogy a szittyós mocsár kezdi magába zárni, lehúzni a demokratikus ellenzéket. Eddig csak a helyosztó tehetetlenkedés látszott, de a hétvégén a hajtépésbe is belefogtak. A választópolgár pedig, aki lassan már belefásult a ki kivel tárgyaljon, mi legyen a téma, mikor beszéljünk a legfontosabb kérdésekről, hogyan zsaroljuk egymást kínos vigyorba merevedett arccal végtelen kínlódásába, most rémülten kapta föl a fejét: képesek, és felőrlik a kormánydöntő sokaságot, mielőtt egyáltalán rajthoz állhatnának?
Higgadtan nézve persze mindenkinek könnyű megérteni a problémáját. A Demokratikus Koalícióét, amely azért alakult meg, hogy reális alternatívát kínáló, modern baloldali párt és számottevő parlamenti erő legyen, de mivel kormánypárti ellenlábasai végül még a frakcióalakítását is meghiúsították, még azelőtt az ismeretlenségbe szürkült, hogy valójában megmutathatta volna magát. Egyes képviselőinek heroikus teljesítménye dacára ma elsősorban pofozógépül szolgál: ha valakinek nincs a politikában releváns mondandója, gyurcsányoznia még mindig lehet. Így járt el Juhász Péter is, akit az általa képviselt Millával együtt hívott táborába Bajnai Gordon, azt remélve, hogy a jobb- és a baloldalt egyformán elutasító szerveződés a bizonytalan szavazók tömegéből mozgósít majd bázist a háta mögé. Hogy a számítás nem vált be, azt jól mutatja, hogy a volt kormányfő személyes népszerűsége rendületlenül messze fölülmúlja a pártjáét – még úgy is, hogy közben a fél LMP-t is bekebelezte.
A Juhász Péter nyilatkozatát követő Vadai–Bajnai csörte mindenesetre azt jelzi, hogy a baloldali erők nem pusztán azért nem borultak eddig egymás nyakába, mert a szocialisták lábrázást kapnak még a gondolattól is, hogy ha egyszer ők hozzák a reménybeli szavazatok túlnyomó többségét, akkor valaki más mondja meg nekik, kit állítsanak a lista élére. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Számos olyan tényező lehet, amely belső konfliktusaik nagyközönség előtti tisztázására ösztönzi azokat a játszó feleket is, akikről hajlamosak vagyunk azt hinni, maguktól is tudják, hogy a szavazatmaximálás csak a sorok összezárásával képzelhető el. Az ő szempontjaik szerint ez is érthető. Ha a baloldal nem győz, az élet attól még megy majd tovább. A demokratikus ellenzék komoly parlamenti erő lesz, és újabb négy év alatt mindenképp megmutatkozik, hol a vezető erő, ki a valódi vezető.
Igen, ez érthető. De nem elfogadható. A választópolgároknak, ezt a személyes érintettség jogán állítom, nincs még négy évük erre.
