„Annál a milliárdosnál takarítottam két hétig, tudja, aki ott lakik a villasoron, és akiről azt mondják, hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de az biztos, hogy én ilyen házban még nem jártam, mint az övé. Kívülről nem is látszik, hogy milyen hatalmas, mert a föld alatt, az alagsorban is van egy szint a biliárdszobával és a moziteremmel, ahol elférnek vagy ötvenen, és ahol van egy hosszú bárpult tele piával, éppen olyan, mint egy étteremben. Odafent tizennégy szobát számoltam össze, de könyvespolc egyikben sem volt, mert az a milliárdos igazából egy... Na jó, csak kimondom, ha már kigondoltam, szóval az egy tahó.

Én ezt meg tudom ítélni. Mert az igaz, hogy én most csak egy egyszerű takarítónő vagyok, de azért nekem érettségim van! Ezt a takarítást csak kiegészítésképpen csinálom a nyugdíjhoz, de a nevemet meg ne írja, mert feketén dolgozom, zsebbe kapom a pénzt, óránként általában kétezer forintot. A télen hetente megkerestem tíz-tizenöt ezret, mikor mennyit kellett takarítanom. Nagyon jól jött a pénz, mert a fűtésre januárban harmincötezer forintot fizettem, és ha csak a nyugdíjamra támaszkodtam volna, el kellett volna döntenem, hogy egy hétig vagy fűtök, vagy eszem. Mert a kettő együtt nem megy. Látja, ezért dolgozom, hogy fűtsek vagy egyek, de nem szégyellem, pedig vannak olyan gimnáziumi osztálytársaim, akik a klinikán professzorok lettek ám. Én takarító lettem, de nehogy azt higgye, hogy nekem nincsen fogalmam a világról. Nagyon is van. Ezért hagytam ott azt a milliárdost, akarom mondani, azt a tahót. Pedig sokat fizetett, mert nagy volt a villa, órákig tartott, mire felmostam, s azután még a porszívózás, a portörölgetés, hajaj.

De képzelje, egyik nap, amikor takarítok, ez a milliárdos kijön az egyik fürdőszobából pucéran, úgy értem, teljesen meztelenül, ahogy az anyja szülte, rám se néz, csak átballag a nappalin, a hűtőszekrényből nagy nyugodtan tölt magának egy narancslevet, megissza, aztán kimegy. Megköszörülöm a torkomat, hogy vegye már észre magát, de csak sétálgat ott meztelenül, és vakargatja a hasát. Aztán visszamegy a fürdőszobába, megint kijön, megint meztelen, és indul a lépcsőn a felső szintre, ahol a hálók vannak meg a terasz. Erre azért csak lecsapom a kezemből a törlőrongyot, és utánaszólok, hogy bocsásson meg az úr, hát mit csinál? Miért nem kap magára valamit, talán nem látja, hogy én itt takarítok? Mire visszafordul a lépcsőről, úgy, ahogy van, pucéran, és azt mondja, ne szóljak bele, hogy ő hogyan járkál odahaza. Erre mondom neki, hogy nem vagyok én a maga anyukája, hogy pucéran mászkáljon előttem. Mire fel odavágja, hogy semmi közöm hozzá, hogy ő hogyan mászkál, különben is, mit képzelek én, ő senkitől sem szokta megkérdezni, hogy odahaza hogyan öltözik. Mondom neki erre, hogy bocsásson meg, ha egyedül van, azt csinál, amit akar. De miért nem veszi figyelembe, hogy én is itt vagyok? Mire megrántja a vállát, és azt kérdezi tőlem, hogy ezek szerint őneki a saját kutyája előtt se szabadna úgy mászkálni, ahogy ő akar? És akkor hirtelen úgy éreztem magam, mintha szíven szúrtak volna. Akkor jöttem rá, hogy ez az ember egy szinten kezel engem egy kutyával.

Eljöttem egy szó nélkül azonnal, még az aznapi béremet se kértem el tőle, mert már nem tudtam ránézni arra az emberre. Még a törlőrongyot is otthagytam a földön, ahova ledobtam! Pedig ilyet sose csináltam. Én mindig jól végeztem a dolgomat. És ezt kapom vénségemre? Hogy egy kutyánál nem vagyok különb?”