Így történt akkor is, mikor egy júliusi estén, anno 2000-ben, a Külsőhegyi úton megláttuk azt a szobrot. Azaz szobrocskát. Persze hogy Szigligeten, s nem másutt. Az olvasó leányfej ott hevert egy halom bontási törmelék mellett. Valaki csak úgy odatette, hogy elviszi majd. Vagy rosszabb sorsra szánták. Sittre való – vélte a türelmetlen épületbontó, és magára hagyta szegénykét. Majdnem úgy is lett. De hát a női kezek, az élet működtetői, gyorsan cselekedtek.

Mindig előbb, míg mi, férfiak, elméleti megfontolásból, eredendő lustaságból vagy hamleti halogatással kivárunk. A párom döntött. Felkapta a szobrot, mint évekkel korábban azt a nyivákoló kismacskát a terézvárosi mellékutcában, s vitte – mit vitte? –, büszkén vonult vele hazafelé, a házba. Persze hogy az Alkotóházba, s nem máshová. – Nem vinnéd egy kicsit? – szólt rám pár házzal arrébb. – Dögnehéz. Csak akkor néztem meg jobban, mikor kezembe kapván, éreztem már a súlyát. A kultúra nehéz, a szoborkultúra még nehezebb, ironizáltam, de beláttam, gyönge vicc egy gipszöntvény terhén humorizálni.

Inkább befogtam a számat. Különben is, lehet, hogy nem is gipszből van, s talán egy 18. századi jeles épületszobrász elhagyott remekét viszem az ölemben. Egy bájos szigligeti kisasszony levágott fejét. – Mit csináljunk vele? – merült fel rögtön a kérdés. Ha már leletmentők vagyunk, méltó helyet kell találnunk kis védencünknek. Pestre mégse vihetjük, hiszen ez a tárgy Szigligeté. Valóságos műtárgy. Jó pénzt adna érte a helybéli műkereskedő, hogy aztán valamilyen osztrák vagy délnémet porta dísze legyen. Hogyisne! Ez a kis hullámos hajú olvasó – magyar. Itt a helye a faluban. Abban a házban, ahol nemcsak olvasnak – írnak is. Legalább mindegyik író, költő saját olvasóját képzelheti belé.

Előbb szobára vittük. A hármasba, kétheti itteni lakhelyünkre. Bő egy hétig üldögélt a mázas cserépkályha tetején. Nézegettük, figyeltük, de ő közömbös maradt irántunk, csak olvasott. Kíváncsi voltam, mi az a könyv, amit a kezében tart, de megőrizte a titkát. Jobb, hogy nem tudtam, így nem kellett irigyelnem a szerzőt. A múló napok megérlelték a döntést.

A pillanat meglehetősen ünnepélyesre sikeredett. Levittük a kicsikénket a könyvtárszobába, s feltettük a polcok tetejére. Mintha mindig is ott könyökölt volna. Aztán felsétáltam az irodába, és megkértem Egyed Marikát, a Ház közkedvelt gondnokát, jöjjön le a ceremóniára, mikor is átadjuk Őt a Háznak. A vendégeknek. Az irodalomnak. Egy olvasó angyalfej a sok-sok kötet fölött: az irodalom királykisasszonya. Valami (vagy inkább valaki), ami/ aki a helyén van ebben a zűrzavaros, szennyezett, butaságba fulladó világban.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.