Európa és a Kelet
Elmérgesedett a kereskedelmi háború a múlt héten Kína és az Európai Unió között. Oroszországgal sem találták a hangot az EU vezetői a napokban tartott rendes, féléves csúcstalálkozón. Az EU dömpingvámot vetett ki a kínai napelemekre (igaz, kisebb mértékben, mint eredetileg tervezték), mire Peking az európai borokra kivetendő vámokkal felelt.
Az orosz vezetővel folytatott találkozó pedig arról tanúskodott, hogy amióta Putyin visszatért az elnöki székbe, az EU–orosz viszony egyre ridegebb. Az eleve feszültségekkel terhelt kapcsolatokat bonyolítja az EU pénzügyi, gazdasági válsága, ami csak megerősíti a két keleti partnerben eddig is meglévő érzést: Európa nem modell. A válságból kiutat kereső EU egyre agresszívabban védi piacait, és szeretne újakat szerezni, ezért a Kínával való konfliktus kódolva volt. Kínával összetett a probléma. Az EU egyik szentsége ugyanis a piaci verseny (még ha ezt a tagállamok gyakorlata nem is mindig tükrözi).
S Európából nézve sokaknak az a benyomása, hogy Kína szinte nem is versenyez, simán megszegi a szabályokat. Oroszországgal a Gazprom, az energiaügyek, a szomszédságpolitika, az európai pénzintézetekben elhelyezett orosz bankbetétek nagysága miatti aggodalom terheli a viszonyt. Az EU ráadásul belefáradt a bővítésbe. Nem lát stratégiai előnyt Ukrajna, Grúzia és a többiek megszerzésében, inkább csak nyűgöt (bár Szerbia bevonása fontos). Putyin Oroszországának pedig nem Európa adja az inspirációt a modernizáció területén, sokkal inkább a kínai modell lehet vonzó az autoriter vezetőnek.
Egyik hatalom sem érti, miért gondolja Európa saját politikai berendezkedését univerzálisnak és példaértékűnek. A tolerancia, a multikulti értelmezésükben inkább a gyengeség jele, semmit magától értetődő érték. Mindeközben a bizalom kialakulásának lehetőségét az is akadályozza, hogy Moszkva és Peking jelenti a legkomolyabb kémveszélyt Európára nézve. Az EU mindeközben megosztott, ami tálcán kínálja a lehetőséget Pekingnek és Moszkvának, hogy saját érdekei szerint mélyítse a huszonheteket elválasztó szakadékokat. Peking a franciákat, spanyolokat, olaszokat leginkább sújtó borvámokkal a válságban meggyengülteket „támadta” meg, akik aligha számíthatnak Németország szolidaritására, hiszen Berlin a kínai napelemekre kivetendő dömpingvám ellen érvelt.
Az alapkérdés, amire Európának nagyon gyorsan választ kell találnia az, hogyan kezelünk egy olyan államot, amely ugyan autoriter, gyakran szabályszegő, de lassan nagyobb szükségünk lesz rá, mint neki ránk. Hogyan lehet hatékonyabb EU-s álláspontot kialakítani, mikor magában Európában az unió megítélése mélyponton van, és a tagállamok maguk is keresik a túlélés lehetőségeit a válság során. A demokrácia feladása nyilván nem lehet válasz, hiszen bármilyen kínkeservesen is alakul ki az EU-ban a közös nevező, az biztosan több európai polgár érdekét képviseli, mint a központi utasítás, a hatalmi szó.
A két keleti hatalomnak szánt kritikák elhallgatása sem oldja fel a súlyos érdekellentéteket. Európának ki kéne találnia magát, de félő, a válság minden ambíciót felőröl. Ám meglehet, hogy már azzal erősíteni lehetne az uniós pozíción, ha például a Putyinnal és más hatalmassággal való találkozón nem két, közvetlen választói felhatalmazással nem rendelkező politikus (Herman Van Rompuy és José Manuel Barroso), hanem egy erős választott vezető képviselné Európát.
