Ma este a parlament szinte biztosan elfogadja a magyar termőföld forgalmának és használatának új szabályait rögzítő törvényt. A tavaly beterjesztett tervezet legutóbbi vitáiban visszatérő elem volt a birtokpolitika és az állattenyésztés helyzetének összeegyeztetése. Annak a látszólag egyszerű kérdésnek az eldöntése, hogy ha a kis gazdaságokat kiemelt kedvezményekkel helyzetbe hozzák, a nagyvállalkozásokat erőteljesen korlátozzák, akkor több tehenünk, hízónk lesz-e, mint eddig. Merthogy jó lenne, ha több lenne. A fejésre szólító tehénbőgés, az elégedett csámcsogás az etetők környékén valóban olyan érték, amelyet jó volna minél több vidéki magyar ember számára jövedelemtermelő-képességé alakítani, csakhogy a történet nem olyan egyszerű, hogy adjunk a kisparasztnak földet (bocsánat, teremtsük meg számára a piaci viszonyokból kiemelt vételi lehetőséget), aztán hálából lesz állat a portákon bőviben.

Ettől még nem lesz. Másképp lehetne. A magyar állattenyésztés adottságai, termelési kultúrája, exportlehetőségei és a hazai piac kereslete alapján számítva legfeljebb 30-35 százalékos kapacitással üzemel. A magyar hústermelés – annak ellenére, hogy a legális produktum zöme nagyüzemekből származik – „zöldebb”, mint versenytársainknál: egy holland marhatartó gazdaság környezetterhelése háromszor-négyszer akkora, mint egy magyaré. De most nem ez számít.

A földtörvényhez kapcsolódó kormánykommunikáció egyrészt a nagyüzemi hústermelés korlátozásának szükségességét hangsúlyozza, másrészt azt, hogy a családi gazdaságok megerősítése nyomán a vidéki kistelepülések kiürült házmelléki óljai újra benépesülhetnek majd. Egyszerűen érthetetlen, miért nem jön rá végre valamilyen kellő döntési jogkörrel bíró illetékes, hogy a magyar állattenyésztés gondjait nem lehet nagyüzemek kontra üres háztáji ólak problémájaként felfogni.

Településeink zömében belterületen komolyabb állattartásra alig-alig van mód, mivel azt jóléti, higiéniai s újabban egyre gyakrabban idegenforgalmi korlátozások tiltják. Másfél évvel ezelőtt a kormányzat meghirdette az „egy porta, egy koca” elnevezésű programot, amelytől néhány éven belül a hazai hízóállomány megduplázódását várták. Ehhez képest a létszám stagnál, sőt a statisztikák a házkörüli állattartás további visszaeséséről tanúskodnak.

Ideje lenne elővenni egy kockás papírlapot, és arra jó nagy betűkkel felírni: versenypiaci körülmények között a magyar állattartás akkor lesz sikeres, ha minél kevesebb takarmányból minél több húst tud előállítani, és a gazdálkodásból származó összes terméknek – ideértve a trágyát is – előre tudni lehet az útját. Ehhez képest lehet bűvészkedni kedvezményes bérlettel kiadott állami hektárokkal, esetleg az önkormányzati rendelkezések célszerű és kényszerű módosítgatásával, a földforgalmi szabályok kistermelőknek még oly kedvezményes variációival is, attól még egy disznóval több nem lesz sehol.