Hazánk, Európa
Az ellenzék kudarcait figyelve eszembe jut egy késői Semprun-regény. Ennek főszereplőjét, egy spanyol kommunistát a Franco-diktatúra idején pártja visszaküldi hazájába, hogy ott illegalitásban dolgozzon tovább. Hosszú évek után tér vissza az országba, és döbbenten tapasztalja, hogy minden másként van, mint ahogy pártja látja és bemutatja. A Franco-rendszer diktatúra, de másképp, van szegénység is, de az se olyan. A párt szólamai nem hatnak, mert nem felelnek meg a valóságnak. Mást, másképpen kellene mondani, állapítja meg magában a regényfigura. (Semprunt ki is zárták deviáns nézetei miatt a pártból.)
Valami ilyesmi történik nálunk is, az ellenzék kritikus szólamai csak azokra hatnak, akik már amúgy is meg vannak győzve. Feltehetően baj van az érvekkel. Az ellenzék adu ásznak a szociális kártyát hiszi. Abban reménykedik, hogy a sok vesztes elzavarja vagy legalábbis leszavazza Orbánékat. Nyilvánvalóan vannak szegények és még szegényebbek az országban. Minden logika szerint kell hogy legyenek. A Blaha Lujza téren az emberek nem jókedvükben állnak hosszúhosszú sorban az ingyenebédért.
A mi szegényeink nem hisznek a kollektív szervezkedésben. Úgy gondolják, egyénileg segítenek magukon. Olykor nem feltétlenül legális módon. Alkalmi munkákat vállalnak, feketén szerzett cigarettát árulnak fél áron stb. Valahogy megoldják. A baloldalisággal nem tudnak mit kezdeni, még egy tál leves se néz ki belőle. Fideszék jól mérik fel, nem érdemes velük foglalkozni. Ez a réteg nem megy el tüntetni, nem megy el szavazni. Igaz, voltak tüntetések, de egyszer sem kenyérért. Hol Gyurcsányt, hol Orbánt szidták. Saját érdekeikért is tüntettek rendőrök, egyetemisták. Kik még? Nyugdíjasok? Nem. Munkanélküliek? Nem. Cigányok? Nem.
Apropó cigányok... Az országos önkormányzat vezetőjének Farkas Flóriánt, a Fidesz emberét választották meg. Még jó, hogy nem egy jobbikost! A nagy nyomorban, úgy fest, nem engedhetik meg maguknak a józanság luxusát. Orbánék a jelek szerint jól mérték fel, hogy a hazai lakosság számottevő részénél nyert ügyük van, ha el tudják hitetni, fogadtatni, hogy ők a kereszténység és a magyarság autentikus képviselői, az antikommunizmus eltökélt bajnokai, szemben az idegen szívű (értsd zsidó, cigány, multikollaboráns) ellenzékkel, liberálisokkal, baloldaliakkal. A hívószavak: Trianon, határrevízió, vesszen Gyurcsány, Bajnai!, a komcsik lopnak, csalnak. Mindez mágnesként vonzza a hívő, a nemzeti érzelmű szavazókat.
Ők akkor is a Fideszre fognak szavazni, ha Orbánék disznóságai, hülyeségei mégiscsak elérik a szemhatárukat, sőt még akkor is, ha ők maguk is a károsultak közé kerülnek. Azt mondják, nekik mégis a derék magyarok pártján kell állniuk. A haza üdve mindenekelőtt. Nota bene, az elkötelezett baloldali szavazók ugyanígy gondolkodnak, foglalnak állást és szavaznak, csak ellenkező előjellel. Ezen a szinten az érvek nem, csak a hit számít. Egy fontos Mesterházy-idézet: az ökölvívóringben nem célszerű sakktáblával megjelenni, hanem bokszkesztyűt kell húzni. Kihívás esetén fel kell venni a kesztyűt. Mindenekelőtt a kereszténységgel megspékelt nacionalista mágnest kell kiütni Orbánék kezéből.
Ellenzéki oldalon eléggé elterjedt az a nézet, hogy ezen a páston Orbánék legyőzhetetlenek, a Trianon-sirámokkal szemben az ellenzéknek nincsenek kellően erős ellenérvei, legokosabb ezt a témát elkerülni. Épp ellenkezőleg – mondjuk mi. Amíg nem győzünk ezen a legfőbb csatatéren, addig minden érvünk hatástalan marad. Addig ők a honvédelem bajnokai, mi meg – szerintük – a hazaárulók érveit fújjuk. Holott nekünk is lehet győztes pengénk. A mi kardunk az európai uniós tagságunk. Ezt eddig is villogtattuk, nem szűnünk meg hivatkozni az EU-ra, még sincs kellő hatása. Mondják, amire hivatkozunk, azt éppen a szétesés fenyegeti, a médiák az eurószkepszis erősödését jelzik. Szavaink azért hatástalanok, mert rosszul érvelünk. Az unióról szólva szinte csak arra hivatkozunk, hogy mennyi pénzt kapunk Brüsszeltől.
Ez persze így van, de a legtöbb ember a közvetlen hasznát nem érzi a saját bőrén, a zsemle, a tej árán. Nem tudja azonosítani az uniós pénzeket. Bizonyára hatásosabb lenne elsősorban és nagy nyomatékkal arról beszélni, hogy az országhatárok felszámolásával az unió polgárai lettünk. Ezzel a határrevíziók követelése értelmét vesztette, hiszen az unión belül minden magyar egy ország polgára lett, akár Bukarestben, Londonban vagy Berlinben él. Értelmét vesztette minden olyan követelés is, ami a határokat az etnikai választóvonalig tolná ki. Miért lenne jobb nekünk, ha a határ, mondjuk, Kassa és Eperjes közt húzódna, amikor ma a személyi igazolványunkkal szabadon közlekedhetünk szinte egész Európában? A cél a határok eltüntetése, nem újak létesítése.
Ebben a kontextusban Székelyföld autonómiakövetelésének sincs semmi értelme, Székelyudvarhely lakosai is oda utazhatnak, ahová akarnak, Európa minden tanintézete nyitva áll gyerekeik előtt, ők is ott dolgozhatnak Európában, ahol munkát találnak. Nincsenek többé disszidensek, mindenki akkor jön haza, amikor kedve tartja. Ami nem jelenti azt, hogy ne kelljen esetleg szót emelniük a maguk iskoláinak színvonala, a magyar nyelvhasználat érdekében. Az igazi nehéz harc a fejekben élő határok felszámolása. Theszaloníki mellett, a tenger parti szállodákban, éttermekben, boltokban többnyelvű kiírások, étlapok fogadtak, a Szlovákiából szerződtetett kislányok magyarul, illetve szlovákul szolgálták ki a vendégeket.
Győzött az üzleti érzék, jöttek is ide a nyelveket nem tudó magyarok és szlovákok. Nem rendeletek kellenek, az üzleti érzéknek illene működnie a szlovák Tátrában, Romániában a Kárpátokban és a tengerparton, hogy a kispénzű magyar turisták idemenjenek a drágább osztrák sípályák vagy az arab tengerpartok helyett. Ami persze fordítva is igaz, különösen a határvidékeken érdemes idegen nyelvű feliratokkal magunkhoz vonzani a szlovák, román, szerb, orosz turistákat. Nemcsak a hivatalok okos együttműködése, hanem a polgárok feléledő barátsága, egymásra találása kell ahhoz, hogy például a szlovákiai és a magyar Komárom újra egy várossá legyen.
A két oldal közti polémia még ezer más kérdést érint, nap mint nap kerülnek elő újabb és újabb érvek, azonban a két kiindulópont, amire minden további szócsata felépül, változatlan marad. Az ellenzék válasza nem lehet más, mint a klerikális nacionalizmus radikális elutasítása, a nemzetek fö lötti Európai Unió kialakulásának a támogatása, amelyen belül a határrevíziós törekvések anakronisztikus ostobaságokká váltak. Nyomatékosan kell tudatosítania, hogy aki magyarként Brüsszel és Európa ellen indul hadba, az a hazája ellen támad. Vagyis tisztázzuk: ki itt a hazaáruló?
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
