Beruházások terén csehül állunk, még a stratégiai partnerek sem fejlesztenek, legfeljebb befejezik, amit korábban elkezdtek. (Azt persze átadják nemzetiszín szalaggal körbekötve.)

A magánerős fejlesztés ritka, támogatást szinte csak az unió ad, azt pedig móresre tanítottuk a deficiteljárásban. Ha itt és most lezárnák a határokat, fél év alatt még az is összeomlana, amit az unortodox gazdaságpolitika állva hagyott. Ipari megrendelés nagy tételben csak külföldről érkezik, s amit itt legyártanak, azt már viszik is kifelé az országból. A mezőgazdaság tényleg a „miénk”. Például azoké az uraké, akiknek épp most osztják a lapokat. Csakhogy ott a teljesítmény jórészt az elemektől függ: ha jól kalibrálják odafönt az esőztetőt és a napsütést, akkor lesz termés, ha elvétik, akkor majd azt mondjuk, hogy jövőre csak jobb lehet.

Mondhatnánk: a kormány belátta, ha már a külső körülményeken nem tud felülkerekedni, legalább belső forrásokból próbálja táplálni a növekedést. Ezt szolgálta az infláció feletti nyugdíj- és minimálbér-emelés, a szuperbruttó kivezetése, a rezsicsökkentés. És a vásárlóerő tényleg nő, jönnek a kedvezményes jegybanki hitelek. Valahogy azonban már nem hisszük el a Münchausen-tündérmesét: mi ugyanis mindig választások előtt rángatjuk ki magunkat saját hajunknál fogva a válságból. A valóság akkor köszön, amikor elhagytuk a fülkét.