Az emléknap nem nélkülözte a kötelező politikusi nyilatkozatokat, melyek ezúttal is inkább a békeszerződésre, valamint annak következményeire összpontosítottak, semmint arra, hogy kísérletet tegyenek a történelmi Magyarország felbomlásához vezető, több stációból is álló út megértetésére.

Pók Attila történész találóan állapította meg egy helyütt, hogy egy olyan jelentős eseménynek, mint Trianon, nagyon hosszú előtörténete van. A történetet pedig lehet kezdeni a kiegyezéssel, 1867-tel, az első világháború 1914-es kitörésével vagy a háborús vereség évével, 1918-cal. A kiegyezést, Deák Ferenc legfőbb politikai művét, Bibó István, a kiváló magyar államtudós az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában hamis konstellációnak titulálta, mivel szerinte: „A dinasztiának azt hazudta a kiegyezés, hogy megmaradt a birodalma, mert nemzetközi és katonai teljhatalmát korlátozástól mentesen megtarthatta. (…) A másik oldalon a magyar nemzetnek azt hazudta a kiegyezés, hogy megvan az önálló magyar állam, csak éppen a külügy és a hadügy terén hiányzik az önállóság – vagyis ott, ahol az önállóság kérdése kritikus pillanatokban eldől.”

Konszenzus uralkodik a tekintetben, hogy Trianon egyik legfőbb okának a dualista Magyarország multietnikus államjellegét tekinthetjük, melyben a nemzetiségi elitek elégedetlenek voltak a helyzetükkel. Az 1910-es népszámlálási adatok a történelmi Magyarország területén a népesség anyanyelvét illetően a magyaron kívül még egy sor nemzetiséget különböztettek meg (német, tót, román, rutén, horvát, szerb, egyéb), s a 18,2 milliós lakosságnak csak 54,5%-a volt magyar, míg Horvát-Szlavónországgal együtt már csupán csak 48,1%. A nemzetiségi vezetők nem tudtak megbékélni azzal, hogy az 1867–1869-es alkotmányos rendezés a kiváltságos helyzetben lévő németek és magyarok mellett politikai nemzetként csak a horvátokat és a lengyeleket ismerte el, a többieknek azonban szinte semmit sem gyújtott. Sérelmezték, hogy az 1868-as, Eötvös József nevével fémjelzett nemzetiségi törvény lehető tette ugyan számukra a kultúrájuk és a nyelvük szabad gyakorlását azokban a körzetekben, ahol a nemzetiségi lakosok szám aránya elérte a 20%-ot, a körzethatárokat viszont a magyar hatóságok igyekeztek úgy meghúzni, hogy a küszöböt minél kevesebb helyen érjék el. Az 1907-es ún. lex Apponyit (amely az alapfokú oktatásban iskolai tantárggyá tette a magyar nyelvet) már az erőszakos asszimiláció egyik lépésének tekintették.

A nemzetiségek elégedetlenkedése mellett a választójog kérdése, valamint a földkérdés rendezetlensége is égető probléma volt. Sem Tisza Kálmán, sem Tisza István nem törekedett a választójog kiszélesítésére, mivel tisztában voltak azzal, hogy ezáltal olyan társadalmi csoportok is politikai befolyáshoz jutnának (például a parasztság), amelyek veszélyeztetnék a kormányzó Szabadelvű Párt, így közvetett módon a földbirtokos arisztokrácia és a dzsentrik kormányzati monopóliumát. Magyarországon 1869-ben csak 900 ezer választásra jogosult személy volt, a lakosság 6,7%-a, s bár a világháború előestéjén, 1913-ban új választójogi törvényt fogadtak el, az is csupán csak a lakosság 10%-ának biztosított szavazati jogot.

A földviszonyok terén a nagybirtokrendszer, illetve az óriási latifundiumok voltak a jellemzőek: az 1895-ös gazdaságstatisztika alapján a 100 holdon felüli gazdaságok (1%) birtokolták az összterület majdnem felét, míg az 53,5%-nyi törpegazdaságok az összterület 5,8%-val rendelkeztek. Az elégtelen szociálpolitikai intézkedések, valamint a földhiány következtében 1871–1913 között 1,3 millióan vándoroltak ki Magyarországról.

1914-re nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyverkező, egymással versengő és katonai tömbökbe tömörülő európai nagyhatalmak közti háború elkerülhetetlen. A puskaporos hordót végül

Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös 1914. június 28-i szarajevói meggyilkolása robbantotta fel. A háború kitörésekor Oroszországot leszámítva még egyetlen európai hatalom sem törekedett az Osztrák–Magyar Monarchia és közvetve Magyarország felosztására. Franciaország Kelet-Közép-Európával kapcsolatos doktrínája azonban 1917-re megváltozott, ugyanis a bolsevik forradalom Oroszországban elsöpörte a cári rendszert, az oroszok pedig az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki békével kiléptek a háborúból. Párizs a császári Németország keleti ellensúlyát ezután már egy erős Lengyelországban, valamint egy megnövelt területű (Erdélyt is érintő) Romániában látta. 1918 őszére a központi hatalmak a háborút de facto elvesztették. Szeptember 3-án az USA harcoló félként elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, 25-én Bulgária letette a fegyvert, október 5-én pedig megalakult a Délszláv Nemzeti Tanács. Az újonnan alakult nemzetiségi tanácsok a történelmi Magyarországtól való elszakadás programját tűzték a zászlajukra. IV. Károly király október 16-án szövetségi állammá nyilvánította Ausztriát, másnap pedig Tisza István Budapesten bejelentette, hogy a háborút elvesztettük.

Az október 31-től regnáló Károlyi-kormány inkompetenciáját is fel szokták vetni Trianon egyik okaként, ám azt figyelmen kívül hagyják, hogy Károlyi Mihály kormányra kerülésekor a hadsereg gyakorlatilag már felbomlott, a katonák özönlöttek haza a frontról, a Monarchia főparancsnoksága pedig Páduában november 3-án letette a fegyvert. Károlyi ennek ellenére megszervezett egy százezer főt számláló nemzetőrséget az ország belső rendjének biztosítására, ám ezt sokáig nem volt ildomos hangoztatni, mivel nehezen volt összeegyeztethető a tehetetlen és pacifista Károlyiról kialakított képpel.

A béketárgyalásokon viszont kétségkívül hátrány volt, hogy hosszú ideig senki sem képviselte az országot (miközben Párizsban Eduard Benes már a háború alatt is igen komoly lobbitevékenységet fejtett ki): Károlyiékat nem hívták meg, a Tanácsköztársaság képviselőit ugyan tervezték, de a magyar Vörös Hadsereg 1919. májusi felvidéki hadjáratát követően elvetették ezt az ötletet. Az antant által elismert első kormány a Huszár-kormány volt, melynek tagjait George Clerk brit diplomata nevezte ki. Mikorra pedig a Teleki Pál, Apponyi Albert és Bethlen István vezette küldöttség 1920 januárjában kiutazott Párizsba, a győztes nagyhatalmak már döntöttek a történelmi Magyarország sorsáról.

A két világháború között Trianon revíziója a hivatalos politikai ideológia sarokköve volt. A „Mindent vissza!” hamis ábrándja még a két bécsi döntést követően is képes volt belerántani az országot egy újabb világégésbe. A békeszerződés igazságtalan volt, ám nem azért, mert a döntéshozók elcsatoltak zömében nemzetiségek által lakott, elszakadásra érett területeket, hanem azért, mert a határvonalak meghúzásakor nem vették figyelembe az etnikai elveket, sehol sem írtak ki népszavazást, ezáltal pedig kisebbségi sorba taszítottak 3,2 millió magyart. A történelmi igazságtalanság kiküszöbölésére viszont napjainkban egy radikális parlamenti párt újfent a területi revízióban igyekszik meglelni a megoldást. Ennek tükrében (is) különösen felértékelődnek Márai Sándor 1946-ban papírra vetett mondatai: „Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.”

* A szerző történész.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.