Nyakunkon az árvíz. Most éppen a dunai. Amikor a híradókban azt látjuk, hogy Passau belvárosa víz alatt, már sejthetjük, hogy ideje mozdulni, mert ezt nem fogjuk megúszni, és teljesen mindegy, hogy az önmagát hergelő médiában ötven-, száz- vagy éppen ötszáz éves rekordot akar-e éppen megdönteni a Duna. Felélednek a part menti települések, toborozzák az önkénteseket, készül a lista a munkára behívandókról, az amúgy néptelen vízügyes honlapok látogatottsága az égbe szökik, és önsegítő közösségek szerveződnek az interneten. 

Szekrény, ágynemű a padláson, gyerekek a nagymamánál, irány a gát. Megint árvízi hősök születnek majd, akik fáklyafénynél virrasztanak hullámok és buzgárok felett.

A kormányzat sem tétlenkedik. Összeülnek a válságstábok, a mindenféle operatív irányító törzsek, s tanulva a márciusi hófúvásból, a kormányszóvivő nem indul kajaktúrára, a Belügyminisztérium sem SMS-eken töri a fejét. Röpködnek a számok az egyenes derékkal nyilatkozó, kemény tekintetű hivatalosok szájából, hány ezer katona, katasztrófavédelmis érkezik, hogy a lakossággal egységbe forrva hány tonna homokot hány ezer zsákba lapátoljon bele. Forgalmat korlátoznak, utakat, csatornakifolyókat meg rakpartokat zárnak le, kiürítik a Margit-szigetet, szüneteltetnek vasúti és villamosjáratot. Veszélyhelyzetet rendelnek el. Elemükben vannak: mozgósítanak. A kormányfő pedig a maga vezette kocsival – Pintér, Tarlós és Bakondi úr társaságában – terepszemlét tart a Római-parton.

Tájékozódik azon a helyen, amely az állandóság szimbólumaként évtizedek óta minden árvízben elmerül. Most menteni kell, ami menthető, pár napra elfeledhetjük a vitát, ki kell-e vágni fákat, hogy biztonságos-e az, ami miatt ki kellene vágni őket, a mobil gát, amit – látjuk – tőlünk nyugatra oly sebesen húznak fel, s amely most majd nem itt, hanem Szentendrén vizsgázik. Kicsit elfeledhetjük a kiszivárgott titkos és nyilvános, cáfoló és igazoló szakvéleményeket, az utált vagy ajnározott főpolgármestert a ronda vagy nemes ötleteivel együtt, mert a túlélés ezt diktálja.

Elfeledhetjük a kényelmetlen emlékeket, hogyan kaszabolta le módszeresen az egykor világhírű magyar vízügyet a politika, hogyan lettünk megcsalatva, azt hívén, hogy csak az átkos Kádár-rendszer csinált politikát a szakmai kérdésekből, azt, amikor ráébredtünk, hogyan csinált tényleg politikát, Bős–Nagymarosból Dunaszauruszt, ellenállási jelképet a rendszerváltás, akkora politikát, hogy gátat emlegetni manapság felér az öngyilkossággal. A vízügyes szakma elátkozva szertekergettetett, mi, civilek meg itt maradtunk téblábolni a pártok, a fák, a bokrok meg a mobil gátak között. Csak a vízmérce maradt a régi, meg a rettegés – tőle.

„Itt az emberek tudják, hogy mi a teendő?” – kérdezi a kormányfő a Rómain. Persze, az emberek mindig tudják, mi a teendő, amikor nyakukon a víz. Csak ha már túlélték, most éppen az áradó Dunát, csak ha már lecipelték a szekrényt a padlásról, akkor lesznek ismét tanácstalanok.