A menza-rendszerváltási kormányzati elképzelés olyan, mint egy fordított rezsicsökkentés. Amíg a kormány a nem élelmiszer-alapú közszolgáltatásoknál egyértelműen csak az árra megy, és jószerével egyáltalában nem érdekli, hogy ennek mi lesz az „ára”, azaz a szolgáltatási következménye, addig a gyerekmenzáknál éppen fordítva gondolkodik – igaz, még csak az emberi erőforrások tárcája. Úgy, mintha a saját maga ellenkormányában ülne. Itt a minőséget akarja meghatározni, akkor is, ha ez áremeléshez vezet.

Önmagában már az is pozitív fejlemény, hogy mindezt nem áramütésszerű parlamenti döntéshozatal nyomán, kész tényként kell elemezni, hanem még lehet róla beszélni, érveket, ellenérveket sorakoztatni. Már majdnem olyan, mint egy demokrácia. Ez erre a témára rá is fér, hiszen ahogyan a probléma bonyolult, úgy a megoldás sem egyszerű. Nagyon jó lenne, ha ebben az esetben a kormány sem igyekezne ezt a szokásos módon leegyszerűsíteni.

A gondot alapvetően az okozza, hogy nagyon sokan nem engedhetik meg maguknak ebben az országban, hogy válasszanak: olcsón gyengét vagy drágábban jobbat. Akkor sem, ha a gyerekükről van szó, akinek pedig szívük szerint nyilván az utóbbit kérnék. Ha tehát az egészséges táplálkozás érdekében bevezetendő új menzanorma miatt kényszerűségből sok helyen megdrágul az étkeztetés, az sokak számára túl nagy terhet jelent majd. Olyat, amelyet sokan nem is tudnak majd vállalni – még a gyerekükért sem. Esetükben az egészségesebb menza alternatívája a semmilyen menza lesz, amitől ezek a gyerekek nem kerülnek jobb helyzetbe. Azt a helyzetet inkább nem képzeljük el, amikor két menü és két sor lesz a napköziben, az egyikbe a szegény gyerekek állnak be, a másikba a gazdagabbak. Ha tehát megemeli a minőségi követelményeket az állam, akkor ezzel együtt azonnal azt is meg kell oldania, hogy ezzel senkit se toljon el a menzaasztaltól. Ezt teheti célzottan (csak a rászorulóknak) vagy „antirezsicsökkentősen”, azaz anyagi helyzettől függetlenül, mindenkinek, de ha egyiket sem teszi, akkor biztosan rosszul jár a gyerekek egy jó része. Attól óvnánk a kormányt, hogy ezt rezsicsökkentősen egyszerűen letolja a közkonyhák torkán. A gyerekétkeztetők által kimért adagokban ugyanis már nem látunk túl nagy tartalékot.

Amit látunk, az az, amit a tányéron hagynak. És ezzel át is eveztünk a probléma másik vetületére. A tányéron hagyott fogások ugyanis nem okvetlen és nem minden esetben azt jelzik, hogy a gyerekeknek adott étel rossz. Nem ritkán egyszerűen csak nem ízlik. És ha egészségesebb ételt kapnak, az attól még nem fog automatikusan ízleni. A magyar gyerekek étkezési szokásaiból és lehetőségeiből az következik, hogy sokuk számára az a megszokott, az ízletes, ami egészségtelen. Ezért kevés a menzán egészségesebbet adni, azt is el kell érni, hogy amit kapnak, azt meg is egyék. Na, ez az, amihez biztosan kevés egy jogszabály. De azért, mert nem lehet azonnali sikert felmutatni, még nem tántorítanám el a politikusokat (sem) attól, hogy próbálkozzanak a helyzet megváltoztatásával. Lehetne ez a próba terepe annak, amikor mindenki együttműködik, hiszen végül is ez az a kérdés, amikor mindenki egyet akar: jobbat a gyerekeinknek. És ebben még az esküdt ellenségek is képesek lehetnek egy tálból cseresznyézni.

(a szerző gyakorló menzafizető szülő)