A török rendőrség bebizonyította: hallgat a gazdára. Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök hétfőn egy röpke sajtóértekezleten bejelentette, hogy a titkosszolgálatok ki fogják vizsgálni, miféle külföldi erők állnak az akkor már napok óta tartó környezetvédő megmozdulás mögött. Még azt is hozzátette, hogy a Twitter és Facebook, azaz az úgynevezett közösségi média a legfőbb baj, mert ez uszítja a kormány ellen a népeket. 

A kormány ellen, amely annyi jót tesz érte. Különösen ő, aki a legkevésbé sem diktátor, mert nem ilyen vér folyik az ereiben. Három nappal később már letartóztattak egy állítólagos iráni titkosszolgálati ügynököt, s kevéssel később huszonnégy twitterezőt Izmirben. Ők a hatóságok szerint hamis információkat terjesztettek, és békétlenséget szítottak.

Erdogan négy napig távol volt országától. Észak-afrikai körutat tett, s eközben a török városok pár napra csatatérré változtak. Kíváncsian várjuk, mit tesz hazatérve. Két lehetőség van. 1. Folytatja politikai barátai megbékítő gesztusait, illetve párbeszédet kezd a tarka összetételű tüntető társasággal; 2. A rendőri-titkosszolgálati erőszak folytatására ad utasítást, s propaganda-hadjáratot indít ellenfelei ellen a szolgálatában álló lakájmédiával. Még az is elképzelhető, hogy mind a két eszközzel él. Nem mindegy, mit tesz, mert Törökország kulcsállam Európa és a közel-keleti térség, az iszlám világ számára is.

Erdogan tíz éve kormányfő, azóta támogatottsága folyamatosan növekszik. Az ország gazdasága erősödik, az emberek egyre jobban élnek, párhuzamosan magabiztosabbak is. Törökország regionális hatalommá lett, a kormánypárt neooszmán birodalmi terveket ápol. Erdogan következetesen erősíti az iszlám szerepét a társadalomban. Látszik ez a női öltözködés változásán vagy éppen az újonnan épített mecsetek számában. Ez a korábbi hatalmi elitek visszaszorítását és kiszorítását is mutatja. Több száz pert is indítottak. A vádak főleg ideológiaiak.

Erdogan támogatói köre az újonnan feltörekvő vallásos középosztály. Most azonban ez a réteg sem támogatja teljes szívvel, az ő gyerekeik is tüntetnek, és azt kiabálják: Recep, mondj le! Erdogannal és stílusával nagy baj van. Ez több, mint modor. Erdogan nem diktátor, de pártjának ellentmondást nem tűrő vezetője. Azt vallja: „Megnyertem a választásokat, tehát a parádét én vezénylem!” De a demokráciát a civilizáltabb országokban úgy értelmezik, hogy az nem csak a többség (az ő esetében majd 50 százalék) érdekében és tetszése szerint működik.

Az Erdogan-féle politikus viszont lenézi és figyelmen kívül hagyja a legyőzötteket. Az ilyen politikus mindenütt ellenzéki, külföldi, ellenséges összeesküvést vél látni, s ha akarja, meg is találja ezt. A demokrácia Erdogan-féle rugalmas értelmezése már az európai civilizáció peremországaiban sem válik be. Tíz-egynéhány éve azt mondta egy interjújában, hogy a demokrácia olyan vonat, amelyről leszáll az ember, ha célhoz ért. Azt hiszi, hogy már ott van?