Az elmúlt két évtized magyar kultúrpolitikájának egyik komoly gondja, hogy mihez kezdjen a Magyarország határain kívül élő magyarokkal. Nem az a kérdés, hogy a kormányok erre mennyi pénzt hajlandók áldozni (változó retorikával ugyan, de egyre kevesebbet), és ebből közvetlenül vagy közvetve mi forog vissza, hanem az, hogy a támogatás fejében mit várnak el, hisz minden támogatási rendszer irányító szerepet játszik.

Abban minden kurzus egyetért, hogy a határon túl élő magyarok is magyarok, bár sok papírral kell ezt olykor igazolni, bürokratikus rendszerben élünk, hát ez a módja. Abban is látszik némi konszenzus, hogy a határon túliak kulturális életét a Magyarországon adózók pénzéből támogatni kell, anyaországnak ez valamiféle kötelessége, vállalása – hogy miért, az nincs megnyugtatóan rendezve: tartozik ezzel (kinek, miért, mennyivel?), vagy éppen befektet (kibe, miért, mennyit – és miként fog ez megtérülni?).

A határon túli magyarság változatos, fragmentált – virtuálisan sem egyetlen közösségnek tekinthető –csoportok összessége, amelyeket főként a Magyarországhoz való viszony hasonlít egymáshoz. Közvetlen kapcsolatok alig vannak, legtöbbször egy Trianon-diskurzusba torkollnak a beszélgetések meg a siránkozásba, hogy ez a mai Magyarország (?) nem érti a problémáinkat (pesti arrogancia, közömbösség, elutasítás stb), röviden: a mai Magyarországra nem lehet számítani, púp vagyunk a hátán.

A magyar kultúrpolitika irányítói rendszerint elfelejtik megkérdezni a kultúra határon túl élő szereplőitől, hogy mire van szükségük, mit akarnak, mert a helyzetük, a problémájuk, a helyi kontextusba való beágyazódásuk nagyon sokféle, és a működésük nemcsak a magyarországi hasonló intézményektől különbözteti meg őket, hanem egymástól is gyakran. Nem tudok elképzelni értelmes kultúratámogatást, amelyik nem problémákat akar megoldani, hiszen a határon túli magyarság intézményei általában krónikus hiányokkal küzdenek.

Erdélyben élek, és egy speciális területet ismerek, a könyvkiadást. A magyar állam a hagyományok őrzését, az identitástudat ápolását szorgalmazó művek megjelenését támogatta következetesen; műfordítást, világirodalmat, kortárs (de nem helybéli) szerzők vagy klasszikusok kiadását nem. Lett ebből egy provinciális, helyi érdekű könyvkiadás. Magyarország felzárkózik Európához, az erdélyiek pedig őrizzék az anyanyelvet és az identitásukat, maradjanak meg és maradjanak ott, ahol vannak. Egy pillanatra sem akarom elvitatni a magyar állami szerepvállalás érdemeit abban, hogy még van erdélyi magyar könyvkiadás. De nincs erdélyi könyvkiadó, amelyik a magyar könyvpiacon bármit elért volna. Mégiscsak ellentmondásos helyzet, amikor az én könyvemre egy magyarországi kiadó kérhet magyar állami támogatást, egy erdélyi kiadó viszont magyarországi szerző könyvére ugyanabból a forrásból nem.

Miért kell megmaradni és őrizni a szülőföldet? Miért ez az erdélyi magyarok első számú kollektív feladata? Ha a metafizikai érveket félretesszük, nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni. Mióta Románia is tagja az uniónak, román állampolgárként is oda megyek, ahova akarok, ott vállalok munkát, ahol van. Már nem Budapesten keresztül vezet az út Európába. Azok a megmaradási ideológiák, amelyek az elmúlt században időlegesen jó szolgálatot tettek, ma már használhatatlanok. A szegénység, az elzártság miatt valóban megőrződtek egy hajdani magyar kultúra elemei. De az erdélyi magyar kultúra sokrétegű és változatos, éppen emiatt nem lehet, nem is szabad egy népművészeti iparra vagy egy pozitivista helytörténetírásra redukálni. Ez a fajta hagyományőrzés különben a nacionalista csoportok kedvenc területe, amelyben elengedhetik a képzeletüket, és autentikus folklór címén üvöltik a Horthy-nótát, a rovásírás kutatása is újabb lendületet kap...

Röviden: az, hogy az ember a saját falujában, városában akar élni, nem szorul indoklásra, ahogy az elvándorlásnak is van egy okrendszere, logikája, amelyet elsősorban gazdasági tényezők irányítanak. Az a kultúrpolitika, amelyik rögeszmésen a helyben maradás ideológiáját pártolja – kerül, amibe kerül –, egy kötelező marginalizációt ír elő. Senki nem akar skanzenben vagy rezervátumban lakni, ha nem fizetik meg érte.

A magyar kultúrpolitika az erdélyi magyarság urbánus, kozmopolita szigeteivel vagy jelenségeivel nem tud és nem akar foglalkozni. Ez nem illik a képbe: a szegény rokon, akit elnyomnak, de bejárása van a román kultúrába, és a román nyelv közvetítő szerepe is nagyon fontos, hiszen az utóbbi két évtized fordításirodalma kitekintés szempontjából jócskán lekörözi a magyart, és a román könyv olcsóbb.

A többé-kevésbé nacionalista román kultúrpolitika (egységes nemzetállam!) nem akar tudni magyar (meg semmilyen más kisebbségi) kultúráról, de az uniós követelmények és a magyar parlamenti/kormányzati részvétel miatt az utóbbi évtizedben az erdélyi magyarság kulturális intézményeit támogatta, explicit tartalmi elvárásai viszont nincsenek. Könnyű belátni, hogy egy provinciális magyarság hamarabb fog eltűnni, mint az, amelyik képes az aktuális feltételek között egyéni vagy kollektív szinten érvényesülni, akár magyar állami támogatás nélkül is. A román nacionalisták nem az árpádsávos logó alatt vonuló tömegtől tartanak, hanem a kompetens magyar értelmiségtől, és csak egy ilyen réteg képes a román partnerekkel kapcsolatot tartani. Erre nincs szüksége a magyar kultúrpolitikának se, hiszen a megmaradás anakronisztikus ideológiáit kritikusan szemléli, politikailag kevéssé manipulálható.

Erdélyben a szegénység is kettős probléma, mert a magyarság egy része nemcsak a magyar nemzeti kultúrából maradt ki az elmúlt évtizedek alatt, hanem nyelvi problémák miatt a romániai valóságban sem tud részt venni. Ez kettős marginalizáció. Most szándékosan nem beszélek azokról, akik a kötelező iskola után soha nem találkoznak esztétikailag besorolható alkotásokkal, nemzedékek óta fel sem merül az, hogy könyvet vegyenek vagy színházba járjanak.

Ebben az elmefuttatásban azok a Romániában végzett diplomások érdekelnek, akik (bevallásuk szerint) jobban tudnak angolul, mint románul (ez rendszerint nem igaz), tehát nem hajlandók románul beszélni, ez egy újjáéledt, a mai magyar nacionalizmus által is fűtött ellenállás. Akik ebben élnek, eleve a magyarországi munkaerőpiacra készülnek, ott viszont románozni fogják őket, papírjaiktól függetlenül...

A másik réteget azok a diplomások alkotják, akik nem telepedtek át Magyarországra, de nem kultúrafogyasztók, hiszen könyvet vásárolni vagy rendezvényeket látogatni nem áll módjukban. Nekik az internet marad és a szabadon hozzáférhető tartalmak hálózata. Ebben a tekintetben egy magyarországi vagy erdélyi pedagógus között nincs különbség – egyaránt a diplomás szegények táborába tartoznak, akik a létminimum határán élnek. Hogy az ő gyerekeik kultúrafogyasztók lesznek-e, és milyen kultúrát igényelnek, az most dől el.

Hogy mi lesz a szegényekkel, akik magyarul is, románul is tudunk, angolul vagy franciául is olvasunk, de nem futja semmire a jövedelemből? Egyre többen leszünk. Küldd el a könyvedet PDF-ben, ha lesz időm rá, belenézek. Az a kultúrpolitika (bárhol fogalmazzák is), amelyik nem egy modernizálódni, felzárkózni képes erdélyi magyarságot szeretne, a felszámolódását sietteti, akár tud róla, akár nem. És továbbra is az erdélyi értelmiség dolga lesz, hogy kitalálja, mihez kezd azzal, amije maradt.

Pénz nem lesz.

A szerző író, szerkesztő

A cikk alapját képező előadás a Politikatörténeti Intézetben hangzott el 2013. május 8-án az Újratervezés a kultúrában – 2014 című konferencián.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.