Telefonoznak a kisvárosból, hogy baj van, egy fideszes politikus megfenyegetett egy független képviselőt, mire ez utóbbi azonnal le is mondott a mandátumáról. S elmesélik, hogy a térség kiskirálya, egy fideszes parlamenti képviselő a városházán ordított ezzel az egyszerű képviselő-testületi taggal, aki a fülkeforradalom vezetőinek szemében csak egy szavazógépnek tekintett senki, ám értékes politikai vagyontárgya van: a szavazata. S éppen emiatt ordított vele a választókerületi nagyúr: kérdőre vonta, hogy függetlenként miért nem a fideszesekkel voksol. S megfenyegette, hogy ha nem szavaz a kormánypárttal, akkor kicsinálják, a vállalkozására ráküldik az adóhivatalt.

A hangzavarra a városházi dolgozók kiszaladtak a folyosóra, de amikor látták, hogy kik ordítoznak, visszafaroltak az irodákba. Hát persze. Kinek hiányzik manapság, hogy a valóság tanúja legyen Magyarországon? Az ordítás vége az lett, hogy az önkormányzati képviselő a mandátumát visszaadta. Berezelt, mondja róla valaki. Nem, mondja másvalaki, okosan tette, hogy kiszállt. Bölcs ember fölméri az erőviszonyokat, s ha vesztésre áll, lelép.

Elindulok hát a kisvárosba, s útközben csak nézek: jóságos ég, vörösesbarna eső esik! Ilyet sem láttam még. A meteorológusok szerint egyszerű a magyarázat: szaharai homok került a levegőbe, s itt csapódott le. Lám, milyen egyszerű ez. De látni magát az esőt mégis különös: olyan nyomot hagy, mint a vér. Ott vagyok időre a megbeszélt helyen, de az exképviselő nem jön.

Holott a találkozót előző nap telefonon megbeszéltem vele. Akkor azt mondta, hivatalosan nem nyilatkozik, ám találkozhatunk egy kávézóban, s elmondja, mi történt, de csak „egy magánbeszélgetés keretében”. Ezt nem is értem: nem harcol tehát, hanem rögtön megadja magát? Pedig ha bízna a választóiban, mosolyogva várná az adóellenőröket, s amikor megérkeznek, rögvest riasztaná a közvéleményt: megfenyegetett a hűbérúr, s lám, máris nyakamon az alakulatok.

Mondom, én ott vagyok időre, de ő nem jön. Várok rá sokáig, nem jön, közben telefonon azt mondja, mindjárt ott lesz. De nem. Várok negyven percig, aztán autóba ülök, megyek haza, figyelem útközben magamat, s hallgatom az esőt, a vérszínűt, ahogy kopog. Csalódott vagyok? Ó, nem. Nem is vártam mást.

Magyarország kormányzója a célját elérte: országa kushad már, térdben meghajolva. Térdre magyar, hí a haza! Magyarország ötvenéves urának így hangzik forradalmi dala. Pedig nincs ebben semmi forradalmi. Minket, magyarokat ezer esztendeje térdepeltet az úriszék, a kormányzó sem tett mást, csak folytatta e történelmi tradíciót. Mert ő ebből ért. Az erőből, nem a szóból. Ezt tanulta otthon, ahol kamaszként verést kapott. A kezébe nem adtak európai nagyregényt, színházba, hangversenyre nem vitték. Azért prüszköl oly erősen Európára, mert okos ember, s tudja, hogy csak a szabad, polgári kultúra veszélyes az ő feudális hatalmára. Ilyen gyönge.

S ti mégis ott térdeltek előtte, magyarok, ti önkéntes némák, ti önkéntes vakok? Ti ezer éve folyton valaki másra vártok, hogy véres sorsotokra adjon fölmentő magyarázatot. Ti ezer éve mindig mást hibáztattok, pedig eljön az idő, amikor a felelősséggel egyedül maradtok. Térdeltek majd a tükörrel szemben magatokra hagyva, nézitek azt az idegen embert, akit abban a tükörben láttok, s megint elkenitek minden bűnét, s a kormányzóra mutogattok – pedig inkább szégyenkezni kellene egy hosszúnak ígérkező magánbeszélgetés keretében.