Nagy a készülődés június negyedikére, az első világháborút lezáró (a versailles-i Trianon-palotákban tárgyalt és aláírt) békeszerződés évfordulójára. Könnyen kifürkészhető okból nevezte el ezt a napot a nemzeti együttműködés rendszere (NER) a nemzeti összetartozás napjának (NÖN). Merthogy a NER pontosan akkora (orbitális) nemzeti hazugság, mint a NÖN. Klasszikusan az egy tőről fakadás esete áll fenn, és ez a tő nem más, mint a magyar felsőbbrendűség évszázados tévtana. Az együttműködés és az összetartozás mindig csak az igaz magyarokra vonatkozik, és azt, hogy ki az igaz magyar, azt a magát legigazabb magyarként pozicionált mindenkori főmagyar mondta meg. Most is. Amikor a főmagyar egyben a hatalom birtokosa (mint most), akkor a nem teljesen igaz magyarok (tömegei) ellen van együttműködés és összetartozás, amit erkölcstelenül „nemzetinek” aposztrofálnak.

Ha immár kellő történelmi távlatból vizsgálnánk a „nemzeti Trianon-paranoiát”, mindenekelőtt azt kellene megállapítanunk, hogy Trianon nincs érvényben. Először az igazi (felsőbbrendű) német nemzet vezére és csapatai helyezték hatályon kívül, 1938 és 1945 között, amely igyekezet II. világháború néven került a történeti lajstromba, és amelyben az igaz magyarok is nagyban szorgoskodtak. Jutalmuk nem maradt el, visszakapták (a Führertől) a „Felvidéket” és Észak-Erdélyt, majd a Délvidéket is. A magyar hadsereg bevonulása után meg is kezdődött mindenütt a nemzeti együttműködés. Először a (magukat ostoba módon magyarnak képzelő) zsidókkal működtek együtt, később a bolsevikokkal, aztán jöttek a „bennszülöttek”. Az együttműködés első üteme „csak” kifosztást jelentett, a piszkos (véres) munkát (minő elegancia!), általában nem a szülőföldön, hanem a meggyilkolandók deportálásával oldották meg. (Bár kivétel is jócskán akadt: Újvidék, Ukrajna, honi „munkaszolgálat”.) Ez a fajta nemzeti együttműködés nem aratott világsikert. Trianon helyett jött a párizsi béke (1946), amely 2004-ig – olyan, nem elhanyagolható szigorítással, mint a szovjet megszállás (1945–1992), azaz a nemzeti függetlenség elvesztése – visszaállította Trianont.

Magyarország (és a kisantant államok) fölvétele az Európa Unióba, a status quo békés és igazságos megváltoztatásának lehetőségével fölcsillantotta a reményt, hogy a határok eltűnése irracionálissá tesz minden paranoiás Trianon-ellenes küzdelmet, hiszen ez olyan harc, amely valami nem létező ellen folyik. Persze jól tudjuk, hogy a NER fütyül a valóságra. A NER a látszat (közszóval a hazugság) rendszere. Nacionalizmusa csak ellenség felmutatásával tartható ébren. Mindennap be kell bizonyítani a tábornak, hogy csakis az ellenség (ez esetben a szlovákok, románok, zsidók, bankárok, EU stb.) miatt nincsen kolbászból az ő kerítésük. Hogy ez hazugság, naná! De a tábor („a nemzeti oldal”) csak ezt fogyasztja. Legyünk őszinték, kellemetlen is „valódi világot hörpinteni”. (Ahhoz ember kell!)

Abból a bizonyos „történelmi távlatból” azt is látni lehetne, hogy a trianoni béke teremtette újra az 1541 óta nem létező Magyarországot. Igaz, hogy a magyarul beszélő emberek mintegy 20%-a határokon kívülre került, de tény, hogy okosabb tárgyalási taktikával (például ha nem polgárháborús viszonyok vannak a Duna–Tisza tájon, és nem egy politikai felelősség nélküli arisztokrata – Apponyi gróf – képviseli az országot) a Partium „megszerzésére” lett volna esély. De hát a tárgyalások idején is dúlt a nemzeti együttműködés, vörösök és fehérek ölték és gyalázták egymást halomra.

Azt hiszem, ahol a nemzeti összetartozásnak évi egy napot szánnak, ott nincs semmiféle összetartozás. Ugyanis az összetartozás olyan, mint az „áldott állapot”. Vagy van, vagy nincs, de ha van, akkor mindennap van.

Haskó László

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.