Reggelenként, a kávé mellé teletexteset szoktam játszani. Nézem a közszolgálati tévé szöveges hírfolyamát, és megpróbálom kitalálni, melyik cím melyik történést rejti. Remek móka, hiszen a hírgyár nagy energiákat mozgósít a dezinformáció érdekében. Vegyük például a heti kedvencemet: „Többen választották a hittant”. Igazán pofás megfogalmazása annak a ténynek, hogy míg a szeptemberben kezdő elsősök és ötödikesek szüleinek 48 százaléka úgy döntött, erkölcstanra íratja be gyermekét, 52 százalék a hittant választotta. Mint láthatják, nem én kezdtem. De ha már így fordult, gondolkodjunk el rajta: sok vagy kevés ez az ötven százalék?

Mondjuk, először is ahhoz képest, hogy a magyar iskolaügyben ma már magától értetődő a hitélet jelenléte, hiszen az aránytalan finanszírozás másfél évtizeden át egyre gyorsuló ütemben terelte az intézményeket az önkormányzatoktól az egyházak felé. Széles rétegek tehát nem most hozták meg a hit- vagy erkölcstan döntést, hanem évekkel ezelőtt megtették, ráadásul kényszerből. Aztán annak fényében is vizsgálhatjuk ezt az arányt, hogy a szülők most nem pusztán arról kényszerültek dönteni, a Miatyánkot vagy a lelkiismeret fontosságát biflázza-e tantervi keretek között a hatéves, hanem arról is, hogy egy nagyon is releváns közegben mit mutatnak magukról, családjukról, gyermekükről.

Lecsupaszítva a dolgot, a választás egyfajta önleleplezés: a polgár könnyen érezheti, hogy valójában NER-kompatibilitásáról vall ilyenkor. És hát pontosan ez volt a kormány szándéka, amikor erőltetett ütemben, a nagy egyházak húzódozása ellenére bevezettette a hit- vagy erkölcstant. A hideg fejjel kiválasztott szerep, a konzervatív kereszténység védelmezőjéé – legyen szó akár Magyarországról, akár egész Európáról – ugyanazt a célt szolgálja, mint minden más tettük: választóvonalat húzni a mi és az ők közé.

Amióta a Fidesz vezetői maguk is kereszténnyé lettek, a neofiták buzgalmával avatják politikai kategóriává a hitet. Nemcsak kisajátítják a vallásos értékeket, hanem egyenesen ők akarják eldönteni, mi a hitgyakorlás helyes módja.

Ennek érdekében az olyan pitiáner trükközéstől sem riadnak vissza, amellyel például megakadályozták, hogy a jogaiktól általuk korábban törvényellenesen megfosztott kisegyházak begyűjthessék a jövedelemadó egy százalékát. A hit- és erkölcstanban kialakult fele-fele mindazonáltal csaknem pontosan tükrözi azt az arányt, amely a tavalyi népszámlálásban mutatkozott meg. Akkor nagyjából ugyanannyian vallották magukat valamely egyház hívének, mint ahányan más rubrikát ikszeltek: ők a felekezeten kívüliek, ateisták és (a legtöbben) a nem válaszolók. Politikai igazodás helyett felelős döntések születtek tehát, aminek – ahogy azt az erkölcstan kerettantervében is olvashatjuk – „előfeltétele az autonómia”. A kérdés már csak az, hogy ilyen irtózatos ideológiai présben meddig képes még megőrizni a társadalom ezt az egészséges szellemét.

Katolikus hittanóra a Szent Benedek Iskolaközpontban