A török tüntetők tömegei sikeres és népszerű politikus távozását követelték az elmúlt napokban. A gazdaság eközben virágzik, az országot továbbra is példaként emlegetik mint mérsékelt muzulmán rendszert, amelytől tanulnia kellene az arab világnak.

Tüntető könnygázgránátot hajít vissza a rendőrökre Isztambulban

Recep Tayyip Erdogant, aki már egy évtizede vezeti országát, tekintélyelvű politikusnak, sőt diktátornak minősíti az ellene felvonuló tarka tömeg. A miniszterelnök viszont hevesen tiltakozik a minősítés ellen: nem ura ő a népnek, hanem szolgálója, s az ellenzék az utcán akarja megbuktatni, miután erre a szavazóurnáknál képtelen. Törökország főszereplője a mai nemzetközi életnek, s nagy szerepe van Erdogannak abban, hogy nem lehet többé beteg embernek, bizonytalan rendszernek minősíteni.

A politikust a leegyszerűsítő jelzőket imádó világban „mérsékelt iszlamistának” nevezik. Ezt a minősítést – némileg karikírozva – úgy magyarázhatjuk, hogy ő elegáns öltönyt visel, s csak a felesége hord hidzsábot. De hogy a mérsékletet tovább értelmezzük, a pártja ugyan szívesen hivatkozik nagy történelmi elődökre, s lelkesen élteti a hajdani Oszmán Birodalmat és az élén állt kalifákat, de ő nem akar búcsút mondani a parlamentarizmusnak, a demokratikus intézményeknek odahaza, külföldön pedig az euroatlanti rendszernek.

Erdogannak és pártjának a fő ellenfelei a világi török államot megalapító Kemál Atatürk politikai örökösei. Ezeket az elmúlt években sorra legyőzte a választásokon, most pedig jól felépített perek sorozatával teszi politikailag súlytalanná a hadsereget, a kemalista bírókat, egyetemi embereket, értelmiségieket. Mivel ő és pártja elsősorban iszlám alapokon állnak, nem ragaszkodnak a kemalizmus nacionalista alapvetéseihez.

Ezért most éppen kiegyezőben vannak a baloldali kurd gerillákkal is. A cél, hogy a kurdok parlamenti segédletével alakíthassák át az államot. Ez az átalakítás egyszerre teszi áramvonalasabbá a török gazdaságot, s növeli az iszlám befolyását a mindennapi életben. Tizenöt éve még a hidzsábot viselő nő keltett feltűnést, most lassacskán a női haj látványa lesz ritka Isztambulban.

Ezek külső jelek, de tartalmak vannak mögöttük. Azt gondolom, hogy ezekben az ellentmondásokban kell keresni a minapi tüntetések magyarázatát. És persze Erdogan személyiségében. Ő ugyan állítja, hogy népének szolgája, nem pedig gazdája szeretne lenni, de stílusa, akaratérvényesítő ereje mind azt bizonyítják, hogy a török miniszterelnök nem képes magától engedményekre. A tüntetésekre azzal válaszolt, hogy ő akár 200 ezres tömeget is ki tud vinni az utcára. Ismerős módszere ez az autoriter népvezéreknek.

Elnöki rendszert akar, hogy még legalább tíz évig vezesse az országot, ehhez használja a vallásra és a nemzeti tradíciókra való hivatkozást hatalmi alapként. Az isztambuli könnygáztámadás pár fa miatt tört ki. A fák ugyanis egyre értékesebbek a városlakók számára, akár vallásosak, akár nem. Nem ideológiafüggők, de kellenek a játszóterekre. A mostani török kormánynak viszont fontosabb a nagyhatalmi múltra való emlékeztetés és a jövedelmező ingatlanfejlesztés. Ezért kivágják a fákat. A tüntetések folytatódnak.