Még Orbán Viktorral is előfordul időnként, hogy nemcsak a tetteire, hanem a szavaira is figyelni kell. Ennek a ritka őszinte pillanatnak voltunk fültanúi a minap, amikor egy rádióinterjújában azt mondta: „Az én filozófiám katonai természetű, ami úgy hangzik, hogy a jó katona nem azok ellen harcol, akikkel szemben áll, hanem azokért, akik mögötte vannak”.

Szokatlanul árulkodó vallomás ez egy olyan embertől, aki fiatalon megszökött a sorkatonai szolgálatból, mert nem tudta elviselni a drillt, de aki titkon nyilván nemcsak utóbb, a Kossuth téren, hanem már akkor is viszolygott a túlsúlyos, a hasas tisztektől. Viszont a béke helyett ma már inkább háborúban érzi elemében magát. Ám bízzuk a mítoszgyártókra ennek a személyiségfejlődésnek a magyarázatát és igazolását.

Különben is: ne tagadjuk meg senkitől, hogy a damaszkuszi úton legalább egyszer őszintén megfordulhasson, még ha így szembetalálkozik is korábbi önmagával. Mindez magánügy is lehetne. A gond akkor és azzal kezdődik, amikor a baka a maga „katonai természetű filozófiájával” tábornoki székbe pottyan. Mert akkor megkérdőjeleződik a lövészárok egalitárius filozófiája és morálja, amelybe nem fér bele, talán nem is férhet a hadszíntér horizontja és stratégiája, nem lehet benne más, csak a végsőkig vállalt hétköznapi háborús érdekközösség a közvetlenül mellette harcolóval.

Közben pedig a tábornoki székből illene világosan látni: nincs háború. Béke van. A kormányfő azonban továbbra is „jó katonaként” ül a tábornoki székben. Nem látja vagy nem célszerű látnia a békét, nem akar vagy nem tud messzebb látni a maga lövészárkánál, nemzeti szabadságharcot hazudik hát, hogy aztán erre hivatkozva a maga háborús rendjét és morálját vezesse be.

A béke polgári szabadságának kikínlódott rendje helyett a Nemzeti Együttműködés Rendszerének etatista-korporatív rendjét, a piactól a gondolkodásig és a magánéletig rátenyerelve mindenre, amihez csak hozzáférhet, megfojtva az emberi és közösségi autonómiát, mielőtt az saját szabad rendjében szerveződhetne meg, de amelynek létjogosultsága valóban, még egy képzelt háborúban sem marad meg. Mint látjuk. Történik mindez persze azokért, azok nevében, s azok bólogatásával, akik a lövészárokban valóban a baka-tábornok mögött állnak.

Mindegy, hogy az ország kétharmada már biztosan nincs közöttük, hogy csak az övéi követik vakon, hogy a nemzetnek csak azon harmadáért küzd ilyen katonai lelkesülten, amely őérte is lelkesül, s amely harmadot a termőföldtől a dohányüzletig szó szerint ő hizlal a saját hatalmon maradásáért. Innentől kezdve pedig nem is a kormányfő gondolkodása az igazán érdekes. Inkább az, hogy miért és meddig viseli el szinte szótlanul az amúgy általa is szabadságszeretőnek gondolt nemzet többsége, hogy e katonai jellegű filozófia rendjének kisebbsége uralkodjon rajta.