„A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti (...) ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. Ha én azt amúgy hosszas kacskaringósan kikanyargatnám, tudom, nem esnék roszul egyikteknek sem, sőt közületek többen megsimitanák a bajuszokat és a hajokat s azt mondanák: »ejnye, mégis derék ember ez a P (...), tegyük meg követnek«. Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságú ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.”

Kemény szavak. Emlegetjük-e, hogy szerzője 1848-ban az „első szabad választásokon” elindult, s kudarcot vallott költő, március hőse, Petőfi (Petrovics) Sándor volt? Sokszor jutnak eszembe ezek a szavak, melyek választási beszédéből emelkedtek ki. A legendás őszinteség, s a veszteséggel is számoló szabadságvágy jelképeként.

Én e nyílt levelemben a magyar pedagógusokat szólítom meg. A hivatkozott Petőfi-sorokkal. Mert e szavak olyankor jutnak eszembe, amikor kevés társammal, a Hálózat a Tanszabadságért mozgalom aktivistáival az utcán, nyilvánosság előtt emelünk szót az iskolázás, a tanulók s nem utolsósorban a pedagógusok szabadságáért. Kevés társammal. Értetlenkedve nézünk egymásra kevesen a nyílt tereken, s okait kutatjuk. Egymás tekintetében keressük a félelemnek visszatükröződő jeleit. Vagy az elégedettségnek? A magyar pedagógustársadalom (mondhatni „nemzeti pedagógus kar”) megkapta, amire vágyott.

Egyetlen biztonságos tulajdonost, egyetlen, választásra nem kényszerítő tantervet, megkapta a jogosítványt, hogy a pedagógiai problémákat okozó tanulóitól megszabaduljon (átültethesse a másik padsorba, másik iskolába, kitilthassa az iskolázásból, iskola helyett még fel sem épített „hidak” recsegő pillérei alá kergetheti), hogy a szülőket ne kelljen tárgyalópartnerként beengedni az iskola falai közé („vaskos bástyái” közé – ahogyan 1988-ban egy jeles, kritikus kollégánk írta). Cserébe ígéretet kapott a fizetési szamárlétrán való ütemes előrehaladásra. Igaz, csak ígéretet. De mellé a feltételt is: „ha jól viselkedik”.

Ennyi elég volna ahhoz, hogy napjaink Petőfi Sándorait elkergessék a képviselő-választó nagygyűlésekről? Én az utóbbi időben vállalt nyilvános szerepléseimmel azt a célt kívánom szolgálni, hogy „napjaink Petőfi Sándorait” képviselővé válassza népe, s ebben pedagógusvoksok is játsszanak szerepet. Ezért hívom e levélben is, már a pedagógusnapon kartársaimat az utcára. Kortársaimat? Kevésbé őket, hiszen azok a társaim, akikkel együtt kezdtük az iskola szabadságküzdelmeit immár lassan 30 éve, már alig vannak a pályán. Sokakat elvitt a szívroham vagy a gyomorvérzés, akár a májnagyobbodás. Mások „kertjeiket művelik” nyugdíjasként, tán nem is pihenésképpen, hanem megélhetési szükségként.

Hogy is volt? Engedtessék meg egy személyes nyílt levélben egy kis személyesség. Loránd Ferenc Kertész utcájában leszolgált pedagógiai inaskodás, majd többévi falusi tanítóskodás után csatlakoztam a hetvenes évek végén azokhoz az egyre nagyobb teret maguknak kivívó innovációs mozgalmakhoz, melyek sok szempontból meghatározni látszottak a „jövő iskolájának” képét. Munkaiskola, „iskolaköztársaságok”, általános művelődési központok, nyitott iskolák, Freinet-pedagógia, projektmódszer, kooperatív tanulás, Diákjogi Charta, Korczak-örökség, helyi tantervben helyi kultúra érvényesítése, a közösségfejlesztés és az iskolafejlesztés módszertanának ötvözése, s sorolhatnám.

Úgy éreztük – mára kertjében kapáló vagy éppen temetőben nyugvó kortársaimmal –, hogy az 1993. évi közoktatási törvényben e törekvések, pontosabban: e törekvések is otthonra találnak egy árnyalatokban gazdag, színes, az intézményhasználók megelégedésére működő pluralista iskolarendszerben. 1993 körül nemzeti konszenzus volt. Beke Kata, Dobos Krisztina, Báthory Zoltán, Mihály Ottó, Gazsó Ferenc, a falufejlesztő Kemény Bertalan és mások hasonlóan gondolkodtak. Az iskola humanizálása, demokratizálása, autonómiája – így neveztük: tanszabadság – az iskolarendszer eredményességének, hatékonyságának legfontosabb biztosítéka. Így gondoltuk.

Így gondoltuk akkor is, amikor az első jelzések érkeztek arról, hogy az autonómiával vissza is lehet élni, amikor az iskolai innovációk jelentős része „munkahelymegőrző” innováció lett – s nem a helyi társadalom művelődési szükségleteinek elemzésén alapuló fejlesztés terve –, amikor „önfeledten” gyártották kollégáim helyi tanterveiket fénymásoló géppel (először egymástól kölcsönözve a kopírozhatni látszó dokumentumot, később a központi mankót elfogadva). S még abban is bíztunk, hogy a pedagógustársadalom aktív, már-már buzgó közreműködése az iskolai szegregáció beteljesítése érdekében a társadalommal való együttműködésben, értelmiségi belátással előbb-utóbb mégis az integráció elfogadásáig vezeti az iskola hivatásos személyzetét.

Nem fogtuk be „pörös” szánkat. Nyíltan kritizáltuk – mert lehetett, voltak rá fórumok! – különböző pártok és kormányzatok oktatáspolitikáját, különösen akkor, ha liberális mentalitással türelmetlenségükben a felvilágosult abszolutizmus eszközrendszerét is bevállalták. De hogy eljön az iskolák világára a „felvilágosulatlan abszolutizmus” premodern, negatív utópiája? Ezt nem gondoltuk. Nem gondoltam. S végképp nem gondoltam, hogy ehhez a pedagógustársadalom, kortársaim öregedő nemzedéke, tanítványaink felnőtté, éretté váló generációi csendben asszisztálnak. Pedagógusnap lesz június első vasárnapján. Virágok, a középosztály iskoláiban bonbonok, jelképes ajándékok. S demonstrációk is lesznek. A tanszabadságért. Találkozunk-e június másodikán Eötvös József miniszter szobránál, kedves kollégáim? Benneteket is ugyanúgy hívtak a szervezők, mint engem. Én ott leszek!

A szerző tanár, a Hálózat a Tanszabadságért mozgalom tagja

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.