Az első

Mikor bevonultam, annyit konstatáltam, hogy kétágyas szobába kerültem. És nem én vagyok az ablaknál. Egyebet nemigen állt módomban megfigyelni, hisz ha állott volna, akkor nem kerültem volna ide. Állapotom – társam, testvérem, orvosom, pár ezer barátom segedelmével – javulván, hamarosan megállapítottam, hogy szobatársammal nem lesz sok differenciám; húsz órákat aludt naponta. Lassan – részben látogatói beszélgetésekből – tisztába jöttem vele, hogy Bandi bácsinak hívják, hetvenéves, pár hete megbotlott, azóta nem tud járni, az elmúlt hetekben elvégeztek rajta minden létező vizsgálatot, de egy kis obligát cukron túl nem találtak egyéb bajosat rajta, benne, nála.

Harmadik, negyedik napra lassan élet költözött belé, föl-föltápászkodott, s megeredt a nyelve is. Engem következetesen Béla bácsinak szólított, ami nem volt ellenemre, Béla bácsinak lenni jó. Bandi bácsi vasas volt, negyven évet szolgált le a Csepel Vas- és Fémművek patinás óriásüzemében. Ahogy ő mondta, amikor belépett, a gyár egy hatalmas rom volt, s mikor nyugdíjba ment, rom volt már megint. De a kettő között estek daliás idők. Bandi bácsi végigpróbálta, csinálta, tanulta és tanította a vasasság számos iskoláját és grádicsát, volt marós, esztergályos, hegesztő, dolgozott a kerékpárgyárban, és gyártott jó Csepel motort. Látott világot is: a nyolcvanas években dolgozott Nyugat-Németországban, Hollandiában és Kínában.

Napról napra többet mesélt az ő kedves matériájáról, a vasról, és miközben mesélt, lassan talpra állt, mind többet csoszogott, sétált, lódult kifelé. Lassan kiviláglott nagy baja, fél családja ismeretlen okból megszakította vele a kapcsolatot, és ő ebbemajdnem belehalt, de belebénult egy időre.Nem tudom, hogy végződött a családi konfliktus, de ha meg nem is oldódott, ő lassan erőre kapott, mind többet mesélt a vasról, a hegesztésről, lemezekről és öntvényekről, úgy támadt föl, vasba vértezve, egy hét múlva el is bocsátották, még inzulint se kellett nyomkodnia, csak vigyázzon magára, ennyi volt az orvosi intelem.

A második

Mikor belépett a szobába, éppen telefonozott. Asszonya, ki követte őt, kipakolt, az ágy melletti stokira kuporgott, miközben a mester ráheveredve az ágyra – belső ágyas lett, mert én gyorsan átstipistopiztam a rövid időre üresedett ablak mellettire – telefonozott tovább. Nem lehetett nem figyelni, tárgyalt, munkát vett föl, valami kazánnak vállalta el a fölszerelését.

Két szó pauza után újra csöngött a telefonja, és aztán újra és újra, megbízókkal és kollégákkal tárgyalt fáradhatatlanul. Közben alig ügyelt az előtte felvonuló orvosra, ápolónőkre, akik kioktatták, pucoló porral látták el, mert, mint asszonyától megtudtam, bevérzett, polipot leltek, ő pedig, bár a város másik szegletében lakik, csakis ide jött az osztályvezető főorvoshoz, akiről tudja már, hogy úgy csippent, mint senki más sehol, észre se veszi az ember, és már meg is van.

Próbálta lealkudni a beavatkozás utáni éjszakát, de mondták neki, hogy vérzett, ilyenkor egy napot muszáj ügyelni, annyit kibírnak majd a kazánok. Nyolckor akkurátusan tiszta, vasalt pizsamát öltött, még lebonyolított pár telefont, aztán már csak nekem mesél csöndesen kicsit. Elmondja, hogy tévedés, a kazánok nem várhatnak. Dolgoznia kell reggeltől napestig: feleségének tizenhat hónapja nincsen munkája, lánya tavaly érettségizett, de még nem lelt helyet, testvérét hetente kell látogatnia egy vidéki zárt intézetben, apja pedig egy másik pszichiátrián fekszik tehetetlenül; négy embert kell eltartania, őt nem is számítva. Sorra mentek tönkre a kollégák, neki minden erejével ki kell tartania, különben öt élet roppan végleg össze. Szerencse, hogy nagyon jól tud hegeszteni és szeret is, híre van neki, olcsón is dolgozik, és napi tizenöt órát legalább. Másnap, mikor eltolják a kolonoszkópiára, telefonál, és mikor fél óra múlva saját lábán visszatér, éppen telefonál. Nekem csinálták már párszor ezt a beavatkozást, de én utána nem bírtam ugrálni, menni sem, nemhogy a kazánszerelés részleteiről tárgyalni, alkudozni. Késő délutánra lealkudja a bennalvást is. Búcsúzóul megajándékoz egy telefonzsinórral, hallotta, hogy az enyém rossz.

A harmadik

Váltótársa már külsőre is igazi vasas: hatalmas hátú, korpulens, zömök. Papírgyárakban dolgozott egész életében. Otthon, hegesztés közben valami vasmérgezést vagy vaslázat kapott, azóta nem szabad hegesztenie. Két fia van, vagyis hát… a nagyobbik vendéglős, jól menő cégeknél szakács. A kisebbik tizennyolc évesen idén télen ráment a Kis-Duna jegére… Hagyjuk ezt…

Most tavasszal bevérzett. Másnap nem találtak benne, rajta, nála semmi szervi bajt. Hát nem is szervi az ő nagy baja. Marad a vas. Az a biztos. Megbízható, kezes, emberi a vas. Éjjel átnézek a szomszéd ágyra: megtermett, izmos vasas alszik hanyatt, álmában mintha hunyorogna kicsit: alighanem kékesen szikrázó hegesztőlángok őrzik éji nyugodalmát.