Margaret Thatcher ötvenéves volt, amikor a konzervatívok vezetője lett. Műve ekkor kezdődött, hatása máig tart. Kevés miniszterelnök van, akinek politikai életműve már életében izmussá vált. Meggyőződéseit nem osztottam, akaratát, kitartását, következetességét tiszteltem.

Orbán Viktor ötvenévesen másodszor miniszterelnök, összesen közel nyolc éve kormányozza az országot. Meggyőződéseit gyakran váltogatta, ezt a mostanit nem kedvelem. Sodródását, gyengeségeit ismerem. Műve a végéhez ér, képére formálta az országot. Orbánt köszönteni, az orbánizmust temetni jöttem.

Mikor ott ültünk a Ma Cherie eszpresszó egyik sarkában, 1988-ban, kamerák kereszttüzében – én fordítottam az első Fidesz sajtótájékoztatón –, Orbán Viktor arról beszélt, hogy miképp teremtünk demokratikusabb, igazságosabb, tisztességesebb világot. Nem ilyen huszonöt évre gondoltunk. Én biztosan nem. Elég volt.

Az orbánizmus a mi rosszabbik énünk. Sodródó, versenyképtelen. Nagyotmondó, kioktató. Ilyenné vált Orbán Viktor, és ilyen a mi kis rögvalóságunk. Ma még nyerésre áll. Bennünk volt mindez persze, hisz évszázadok óta ezzel küzdünk. „Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim?” – kérdezte Ady Endre 1902-ben. Hát mi lesz, tényleg? Elfogadjuk, hogy miniszterelnökünk kibuggyanó hassal azt mondja a vezérkarnak, hogy a „kövér tábornok (…) az a halálom”? Vagy a főpolgármesternek, hogy „kezdeményezzétek, hogy legyen ilyen törvény, én csinálok egy olyat”?

Orbán karizmatikus, de nem nagy formátumú. Kiszámítható és legyőzhető. Ötvenéves korára hozzáöregedett a szerephez, amit választott. Beszédmódja mára inkább téeszelnököt, mint európai vezetőt idéz. A nagyvonalúság, az intellektuális merészség, a politikai bátorság hiányát alkotmányos védvonal és üres locsogás pótolja. Lesz pillanat, mikor arcát remegő kezébe temetve rendeli magához utolsó híveit. Kiabál, utasít, még játssza a vezért. Pedig mindenki tudja, hogy vége. A mi dolgunk, hogy ez mielőbb bekövetkezzen. Nem magunkért, hanem az országért, a maiakért és a még meg sem születettekért. Vissza kell szerezzük a bizalmat, a hitet és a reményt, hogy a versengő és igazságos, demokratikus és nyugalmas Magyarország jobb hely, mint ez a mai. Ahonnan nem menekülni, hanem ahova visszatérni érdemes, mert itt boldogulás és boldogság, nem pedig leszakadás, idegesség és rettegés az osztályrészünk.

Pedig sokan adtuk neki generációnk reményét. Bíztunk abban, hogy mi, ötvenhat után, de hatvannyolc előtt születettek általa is megmutatjuk majd, milyen lesz a nyugatias, igyekvő, együttműködő, sikeres Magyarország. A miniszterelnök ennek megteremtéséhez kevés volt. Más utat választott. A könnyebbet, egyszerűbbet. Sodródni a rosszabbik énnel, alkalmazkodni, engedni. Kiválóság helyett középszerűvé válni. A hataloméhséget álságos nemzeti mitológiává változtatni. Feladni a racionális érvelést, ostoba, ám hatásos maszlaggal etetni a híveket. Gyalázni az ellenfelet, megtörni és megalázni a sajátjait, hogy aztán ismét magához emelhesse őket.

Ami személyes kudarc, az az ország számára tragédia. Hibái, gyengeségei generációk számára teszik élhetetlenné a hazát, ahova születtek. Mert akarata, fanatikus hívei hite töretlen. Politikai műve, melyet 1994 óta épít, túlér önmagán. Már nem elég Orbánt legyőzni. A bennünk lakó, velünk élő orbánizmust kell legyőznünk. Az alkalmazkodást, elveink folyamatos föladását, az igazodás kényszerét, a félelmet attól, hogy képviseljük, amiben hiszünk. A belenyugvást a középszerűségbe, a kirekesztés eltűrését, a mindent nekem kultúráját, az állami juss keresését, az igazságtalanság elviselését, az állam általi piacfoglalás tűrését. Azt, hogy a legrosszabbhoz mérjük magunkat.

A megosztás és a bezárkózás kultúrája helyett itthon kell újrateremtsük a magyar sorsközösséget és az európai értékközösséget. Szegény és gazdag, istenfélő és ateista, képzett és képzetlen, férfi és nő, cigány és nem cigány, meleg és heteró, városi és vidéki, fogyatékos és ép csak együtt boldogulhat. Senki nem maradhat az országút mentén, senkit nem hagyhatunk magára, zárhatunk ki közös jövőnkből. Igazságosság, együttműködés, a kiszolgáltatottság csökkentése – ez az orbánizmus tagadása. Ahhoz, hogy legyőzzük, az alapokig kell visszamennünk. Újra kell szervezzük a jobb Magyarország, az igazságosság és együttműködés kis köreit. A polgárok köreit a polgári körök helyett. Nekünk, az igazságosság, a mindenkit befogadó sorsközösség, az esélyek egyenlőségén alapuló versengés híveinek újra részt kell vállalnunk a közéletben. Nem szemlesütve, fejleszegve elfogadni, hogy most ez van. Nem a békés magánvilágba menekülni, hanem megküzdeni a hazug közvilággal. Munkát, pénzt, gondolatot áldozni arra, hogy a saját mellett a közös is jobb legyen.

Őszintén kell beszélnünk egymással. Arról, hogy elfogadjuk, nem lopunk a közösből. Hogy boldogulásunkat nem valamely közjószág megszerzése által reméljük biztosítani. Hogy fölemeljük szavunkat, ha igazságtalanságot, gazemberséget érzékelünk. Hogy nem a hatalom kegyeit keressük, csak mert féltjük egzisztenciánkat, és féljük a hatalmasokat.

Ki kell lépnünk a komfortzónánkból. Az akolmelegből, a hamis biztonságot adó változatlanságból. A szakmai, üzleti és közéleti tudás, amit évtizedekkel ezelőtt szereztünk, ma alig ér valamit. Új hősök kellenek: új eszmék, új bátorság. Éhezést, nyomort, esélytelenséget megszüntető igazságosság, az állam és a piac elfoglalását akadályozó jogelvűség, a versenyt és versenyképességet támogató nyugatosság, új, kockázatvállaló hazafiság. Merészség, hogy az ismeretlent kísértsük, mert az ismerős elbukott. Újra kell gondoljuk, hol van helye a szabad versenynek és hol a szabályozott piacnak. A törvény előtti egyenlőséget ki kell egészítsük a mindenkinek feltétel nélkül járó szociális alapjogokkal. El kell vegyünk a gazdagoktól, hogy a szegényebbek végletes kirekesztését megszüntessük, a még meg sem születettek esélyeit visszaadjuk. Bátran, határozottan, néha kérlelhetetlenül kell képviseljük az igazságosság eszméjét. Elfogadhatatlan az állami javak lenyúlása, a politikai hatalommal való visszaélés. Tűrhetetlen a szegénység, az éhezés elfogadása. Eltökéltnek, kérlelhetetlennek és merésznek kell lennünk. A nyugodt erő nem győzi le a nyughatatlan, ostoba, de hamis otthonosságot adó orbánizmust. Az orbánizmust nem a saját terepünkön, hanem az ő pályáján kell legyőzni.

Mi képviseljük a nemzetet – a hagyományait ápoló, másokat egyenrangúként tisztelő, együttműködést kereső és ajánló magyarságot határon innen és határon túl. Mi képviseljük a haladást – az igazságtalanságot megváltoztató, a sokféle szegénységet ellensúlyozó, egyenlőbb társadalmat teremtő polgárságot határon innen és Európán belül. Mi képviseljük a felemelkedést – a versengés startvonalához másokat odasegítő, esélyegyenlőséget teremtő, kirekesztést el nem tűrő embereket a fővárosban és vidéken. Mi képviseljük az együttműködést – a jogállam, az egymás iránti tisztelet, az állami túlhatalom tilalmának híveit mindenütt az országban.

Orbánnak és az orbánizmusnak mennie kell, hogy mi maradhassunk itthon és Európában. Keveseknek adatott meg, hogy egyetlen emberöltő alatt ennyi kárt okozzon egy országnak. Velünk marad, itt fog élni közöttünk még harminc-negyven évig. Látni fogja műve lebontását, megéli majd, hogy mindazt, amit teremtett, megtagadják, és megvetik mindazok, akikről elhitte, feltétlen hívei. Ezt kívánom neki. Ma még hálaadó ima hangja zendül. A hála és az ima nem politikai kategória. Ezt megtanulja győztes és vesztes egyaránt. Győztesek vagy vesztesek leszünk-e, rajtunk múlik csak. Életünk, jövőnk a mi kezünkben van.

Köszöntöm az ünnepeltet.

***

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.