Megértéssel kell tekintenünk arra a csaknem kétszázezer honfitársunkra is, aki az ’56-os forradalom leverése után emigrált. Nemkülönben azokat is meg kell értenünk, akik szabadabb légkör után vágyódtak, és később hagyták el az országot. Azzal azonban sohasem értettem egyet, hogy kiszakadt honfitársaink kollaboránsnak, a magyar nemzet árulóinak tekintették az itthon maradottakat, elsősorban az alkotó értelmiséget. A kutatók és a művészek – család nélkül – már a hatvanas években is utazhattak nyugatra. Kinti magyarjaink gyanakodva méregettek bennünket, rendszert támogató hazafiatlansággal (!) vádoltak. Bármennyire is nehéz volt velük elfogadtatni, előttünk nem a szocializmus győzelme, hanem szülőföldünk jövője, kulturális értékeinek megtartása, gazdaságának erősítése lebegett. A hazát nem lehetett Kaliforniából, sőt még Bécsből sem építeni, gyarapítani. Az itthon maradottaknak kellett magatartásukkal, munkájukkal a bilincseket lazítaniuk. Nem voltunk kollaboránsok! A rendszerváltozás után ennek az értelmiségnek kellett és változatlanul kell – függetlenségét megtartva (!) – a demokráciát építenie, a politika vadhajtásait nyesegetnie és egy jobb, gyűlöletmentes ország létrehozásában közreműködnie.

Tisztelettel javaslom azoknak amég jó korban lévő, a nyugati országokban már sok évet eltöltött, sikeres értelmiségieknek, alkotóknak, akik megőrizték magyarságukat, kövessenek bennünket, jöjjenek haza: tapasztalataikkal, tudásukkal járuljanak hozzá az ország fejlődéséhez. Közösen, a szavak erejével próbáljuk meggyőzni politikusainkat és a véleményformáló tollforgatókat, hogy sikereiket hatékony, eredményes politizálással és ne gyűlölködéssel, az ellenoldal, a más nézeteket képviselők lejáratásával érjék el. A fejlett nyugati demokráciát alaposan megismerő honfitársaink e téren sok tanácsot tudnának adni.

Megértem a fiatalokat, hogy anyagi okokból és tudásuk gyarapítása érdekében Nyugaton keresik boldogulásukat. Több mint nyolc évet töltöttem különböző országok egyetemein, és számos tanítványomnak szereztem több évre szóló meghívást elit kutatóhelyekre: a csábító körülmények ellenére – anyagiakban és szellemiekben megerősödve – mindnyájan hazatértünk! Mert – nagy szavakat használva – ez a hazánk! Azt üzenem fiatal barátaimnak, hogy anyagi megerősödésük után ne feledkezzenek meg szülőföldjükről, és kövessenek bennünket. Igaz, hogy az itthoni fizetés nem lelkesítő, de gondoljanak szüleikre, nagyszüleik re, akik szinte kilátástalannak tűnő időkben is itthon maradtak, illetve hazajöttek. Ezt várják az ország történelmét alakító őseik, és a magyarságnak az a része, amelyik nem tudja olyan könnyen eladni magát, szakértelmét külföldön, de ők is hozzánk tartoznak, értük is kell dolgoznunk.

2 Akormányoldalról gyakran illetik politikai ellenfeleiket hazafiatlansággal, idegen érdekek szolgálatával. Ezek kemény minősítések, és bármilyen hatásosaknak, lejáratóknak gondolják őket, óvatosan kellene bánni velük. Ha az ellenzék vagy bárki más nem ért egyet a kormány politizálásával, egyes intézkedéseivel, milyen jogon vádolják őket hazafiatlansággal, idegenszívűséggel, ahelyett, hogy rámutatnának véleményük esetleges hibáira. Ha nem ezt teszik, akkor óhatatlanul arra gondol az ember, hogy akár az egyszerű bírálónak, akár az ellenzéki politikusoknak igazuk van, és az „illetékes” nem tud, nem képes válaszolni felvetéseikre. Elég primitíven hangzik az is, ha az érdemi válasz helyett azzal próbálják kritikák élét venni, hogy a régi időszak, a korábbi kormányok politikai hibáit emlegetik, mintha ez mentesítene bárkit az újabbak elkövetésétől. Az sem meggyőző reakció, ha a más véleményen lévők múltjában, családi kapcsolatrendszerében keresnek gyenge pontokat, megfeledkezve saját felmenőiknek esetleges korábbi politikai kötöttségeiről. Nem szabad olyan könnyen dobálózni a hazafiatlanság, főként a hazaárulás bélyegével, de a melldöngető hazafiasság sem ízléses.

3 Egy pillanatig sem akarom az ország miniszterelnökét hazafiatlansággal vádolni, de valóban az ország érdekét szolgálja a 2010-es választási győzelem után a szövetségeseinkkel szemben meghirdetett szabadságharc, a nyugati világból „kiprovokált” lassan már nemcsak a kormányt, hanem hazánkat is érintő kritika és ellenérzés? Lehet annak bármi pozitív hozadéka, ha Európa fő irányvonalát egyházellenesnek, vallásellenesnek, családellenesnek, nemzetellenesnek minősítjük? Ezt megelőzően pedig az ázsiai „demokráciákat” dicsérjük. A végén még Európa példaképeként „visszalovagolunk” az őshazába! Gondolhatja bárki, hogy ezt a szabadságharcot meg lehet nyerni, különösen, ha kénytelenek a korábban hangoztatott nézeteket revideálni, egyes „forradalmi” intézkedéseket visszavonni? Azt sem tartom helyes magatartásnak, ha politikusaink vagy családtagjaik bármilyen vállalkozásban részt vesznek. Mindig ott a veszély, hogy beosztásuk eredményeképpen jutnak gyümölcsöző lehetőséghez, a család gyarapodásához. El kell dönteniük, hogy az ország közpénzből fizetett vezetői vagy vállalkozók kívánnak lenni. Visszavonulásuk után bőven lesz alkalmuk, hogy korábbi tisztségeiket kamatoztassák. Megfontolásra érdemes: igazi hazafiaknak tarthatjuk-e azokat a polgártársainkat, akik beosztásukkal, hatalmukkal visszaélve teszik magukat gazdagabbakká? Helyes-e, ha azokat jutalmazzák jó jövedelmet biztosító dohányárusítással, akik az újkori „káderezők” szerint híveiknek tekinthetők? Az sem szolgálja az ország érdekét, ha a hatalomban lévők csak azoknak az alkotóknak a teljesítményét ismerik el, csak azokat díjazzák, akik az ő oldalukon állnak. Ilyen politikával reménytelen a kiszakadt képzett, tehetséges honfitársainkat hazacsábítani és a tettre kész fiatalokat itthon tartani.

* A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.