És nincs igaza, mert az unió széthullásával járna, ha arról a csekély hatalomról is lemondana, amelyet az integritásukban továbbra sem veszélyeztetett nemzetállamok eddig Brüsszelnek átadtak. Nem kevesebb, több Európa kell.

A kortárs brit filozófia jelentős képviselője Budapesten járt. Jött, látott, és a kormányzati politikacsinálók szemében győzött. Igazolva látták általa a saját filozófiájukat: az alulról legitimált nemzetállam nem a probléma, hanem a megoldás az Európai Unió számára. Eközben Brüsszel érvel a nemzetállam ellen. Scruton ezt mélyen ellenzi, mert „amit ránk kényszerít az európai gépezet, az nem jog, nem törvény, hanem önkényes oktrojátum”. Eddig tarthatott a bólogatás. De mit szóltak a túlterjeszkedő, centralizált, a helyi autonómiákat megfojtó állam mai magyar hívei és kiépítői ahhoz, hogy „az európai folyamat a központosítás felé mozdul el, ám Európa népei ezt nem fogadják el (...) mindig a központtól elfelé szeretnének haladni”.

Nem mintha nem volna ezer baj a brüsszeli intézményrendszerrel, amely apparátusi természete szerint nem keveset dolgozik önmaga létének igazolásán is. De amikor Scruton diktátumról beszél, felejti, hogy az unió a nemzetállamok önkéntes társulása. Lényege, hogy a tagállamok lemondanak nemzetállami autonómiájuk bizonyos részéről a közös előnyök kedvéért. Senki, még Brüsszel sem vonhatja, nem is vonta kétségbe a nemzetállamok létét, hiszen azzal az európai történelmet, a valóságot kérdőjelezné meg. Ám az egy angoltól is elvárható, hogy különbséget tegyen politikai és kulturális nemzetállam között. Ahogy a nemzetállamok, Európa is az identitását keresi a globalizált világban. Visszaút – leépülés nélkül – nincs, s nem azért, mert a „történelem logikája” ezt diktálja, hanem mert az egész földrész skanzenné lesz a globalizált világban, ha a politikai nemzetállamok nem találják meg a helyüket és szerepüket a gazdaságilag és politikailag egységes Európában. Szellemi örökségük is kiteljesedhet itt a közös, szekularizált judeo-keresztény kultúrában.

Scruton álláspontja – legitim, az Európáról folyó viták egyik markáns pólusa. De óvatosan bánjunk vele: egy most, a konzervatív kormányzat idején újra felkapott szigetországi szemlélet, amely mindig is hűvös távolságtartással közelített a kontinens problémáihoz, miközben óvta az Egyesült Államokhoz fűződő különleges viszonyát, s amely sohasem tudta eldönteni, mennyit akar igazán feladni, na nem a nemzetállamiságából, hanem szigetlétének öntörvényű hagyományaiból. Mostanság csak azt szeretném Scrutontól is megkérdezni: mit szólnak mindehhez a skótok?