Az „állami áruház” áruljon épp cipőt vagy oktatási, esetleg egészségügyi szolgáltatást, biztos, hogy a legrosszabb modellű bolt. Ezt nálunk, szocializmusban felnőtteknél, elméletileg senki nem érezhetné át jobban.

A szocializmus persze elsősorban emberi jogaink megvonása, a szólásszabadságtól az utazás szabadságán át a gyülekezési szabadságig ezer jogunk korlátozásában öltött testet.

Másfelől: ronda Vörös Október ruhagyári konfekcióban, bűzölgő Trabantokban, éttermekben és boltokban, ahonnan legszívesebben rögtön kifordult volna az ember, és szürke, alig élő városokban.

S mindez még rengeteg pénzünkbe is került, hiszen az állam folyamatosan vette fel a hanyatló Nyugattól a hiteleket, hogy a nem működő modellt, amibe bekasztlizta polgárait, finanszírozni tudja.

A kommunizmus nem csupán szabadsághiányos volt, de ronda és kiábrándító is.

A rendszerváltás után – talán még egy kicsit előtte is – a szabad piac életet lehelt a gazdaságba, és kreatív energiáit piaci viszonyok között élhette ki sok százezer polgártársunk.

A kapitalizmus azonban nem lett népszerű. Félreértés ne essék: önmagában a számtalan hibával működő rendszer népszerűségére nincs semmi ok, pusztán annak a természetes tudásnak a megélésére, hogy ez az a rendszer, amely (úgy-ahogy, de): működik.

S a személyes szabadság, a szabad akarat érvényesítésére áhítozó attitűd, a szabadság és a demokratikus jogok értékként való megélése párban jár a kapitalizmus elfogadásával s annak elutasításával, hogy az állam mondja meg ki és mit taníthat az iskolában, az állam szolgáltasson áramot vagy egészségügyet, vagy épp az ő képviselői rendelkezzen afelől, kik nyithatnak dohányboltot.

„A szocialista társadalom teljes felépítéséhez lényegesen fejlettebb termelési eszközökre, a tudományos munka, a közoktatás, a kultúra magasabb színvonalára van szükség, és magasabb életszínvonalat is kell teremteni. Jól tudjuk azt is, hogy a szocializmus nemcsak nagyobb darab kenyeret, külön lakást, hűtőszekrényt és esetleg autót jelent, hanem mindenekelőtt új társadalmi viszonyokat és új emberi kapcsolatokat. A szocializmus építése nemcsak gazdasági feladat, hanem biztosítania kell a teljes, a szó igazi értelmében vett emberi élet kibontakozását, egyén és közösség harmonikus kapcsolatát és fejlődését.” Ezt mondta Kádár, s emlékszünk az eredményekre.

De olyan nagyon mégsem emlékezhetünk, mert Kádár és főleg a Kádárkor attitűdje fölöttébb népszerű.

Az általam is képviselt Republikon Intézet legújabb kutatásai szerint a polgárok közel hatvan százaléka gondolja úgy, hogy a felsőoktatásnak teljesen ingyenesnek kell lennie.

A választók hetven százaléka vélekedik úgy, hogy a lakosság ellátását biztosító közműcégek (vízművek, áram- és gázszolgáltatók) legyenek állami tulajdonban.

S a polgárok nyolcvan százaléka szerint a rezsiköltségek már annyira nagy terhet jelentenek az emberek számára, hogy a kormánynak minden eszközzel csökkentenie kell őket.

Ezek az adatok rendkívül elszomorítóak. Arra mutatnak, hogy az elmúlt lassan huszonhárom évben nem tudta megélni a polgárok elsöprő többsége az egyéni felelősség és egyéni lehetőségek erejét az állammal szemben, nem tudták megélni, hogy helyben, a kis közösségekben biztosabb és jobb kezekben van egy iskola, mint a távoli minisztérium felügyelete alatt. Nem érzik át, mennyire nincs helye az államnak két szerződő fél (például az áramszolgáltató és az egyén) ügyeiben, illetve hogyha infrastruktúra-fejlesztés helyett a szolgáltató állami extra sarcra költi a bevételét, akkor Magyarország leszakadása gyorsuló ütemet vesz.

Az Orbán-kormány, miközben tett fontos, az ésszerűség irányába ható lépéseket (kisebb parlament, kisebb önkormányzatok stb.), nem csupán jogromboló természete és az oktatási rendszerben való dúlása miatt érdemli ki mély ellenszenvünket.

Az egyik legnagyobb problémának a Kádár-korszak iránti nosztalgia felélesztését, a kádári attitűd totális újrateremtését látom.

Az állam majd csökkenti az árakat.

Az állam majd eligazgatja az iskolákat. Az állam majd megmondja azt is, mit tanuljanak a gyerekeink. Az állam elveszi a helyi közösségektől, az önkormányzatoktól az iskolát, a kórházat. Az állam tetején ül a vezér (Viktor apánk ő, kedves, s valószínűleg szereti, ha a krumplileves krumplileves), elmondja, hogy vannak még ellenségeink, de jó erkölcsi úton haladunk, s a nemzeti konzultáció is ebben erősítette meg őt. „A szocialista tudat fejlődése nyomán ma már maguk a tömegek sürgetik a magasabb, szocialista erkölcsi követelmények határozottabb érvényesítését, a társadalomellenes önzés és magatartás bírálatát és leküzdését, és ha az olyan természetű is, büntetését.” Jó, ezt pont nem ő, hanem példaképe, Kádár János mondta, de a szocialistát nemzeti keresztényre helyettesítve pont efféle blődségeket beszél.

Márpedig ennek az attitűdnek a kormányzati sugalmazása regresszióba kergeti az ország polgárait, és tartós károkat okoz éppúgy, mint a szabályozói környezet, az adók, a cégeket érintő jogszabályok percenkénti változtatása – ez is a piac, s így a polgárok boldogulása ellen hat.

Sajnos a dolgok összefüggnek itt is: ha azt szeretnénk példának okáért, hogy állami kézben legyen az egészségügy, akkor azzal nem csupán az a probléma, hogy se gyógyszer, se komfort nincs a kórházakban és maholnap orvos sem, hanem a „gondoskodó állam” képviselői így joggal érezhetik, ha mindenhol ott a helyük, akkor erkölcsi tanítást is adhatnak nekünk, azt is megmondhatják, a hálószobában mit illik és mit nem, s majd lehet, hogy kicsit csökkentik a rezsit (hogy ezt ezerféleképp megfizessük másként), de cserébe majd eldöntik azt is a piac helyett, hogy hol milyen boltok legyenek, sőt, ha megtetszik nekik az üzlet, majd állami monopóliummá teszik.

Ronald Reagan szobra szépen mutat a Szabadság téren. A fantasztikus Vaslady, Margaret Thatcher halála alkalmából nemcsak részvéttel teli szavakat hallottunk a Fidesz háza tájáról, de gyakran szeretik is hasonlítani magukat a konzervatív politikushoz, aki rendbe hozta és megerősítette Nagy-Britanniát.

Ám az Orbán-kormány minden intézkedése mélyen ellentétes a konzervatív vagy neokonzervatív vagy egyáltalán a kapitalizmusban hívő, a szabad piacot, az önérvényesítést és öngondoskodást politikájában képviselő nagyságoktól.

A Nobel-díjas Milton Friedman úgy vélte, hogy „...a gazdasági szabadság megteremtése már önmagában alkotóeleme a tágan meghatározott szabadság fogalmának, tehát a gazdasági szabadság már önmagában is cél. Másodsorban a gazdasági szabadság a politikai szabadság megteremtésének nélkülözhetetlen előfeltétele.”

Az Orbán-kormány három éve: a piaci környezet rombolása, az állam folyamatos túlterjeszkedése, s annak a gondolkodásnak a permanens erősítése, hogy az állam majd helyetted mindent elintéz, az állam a jó gazda, a szupraállam pedig a még jobb gazda. Van dolgunk elég, tanároknak, gondolkodóknak, elemzőknek, akik úgy véljük, az egyik alapfeltétele annak, hogy az ország élhetőbb legyen, ha a kádári/orbáni gondolkodás helyett vonzóvá tudjuk tenni Friedman világszemléletét.

Kezdhetnénk rögtön azzal, hogy tudatosítjuk mindazokban, akik az államtól várnak gyámkodást, Jefferson szavait:

Az a kormány, amelyik elég nagy ahhoz, hogy mindent megadjon, amire szükségetek van, elég erős ahhoz, hogy mindent elvegyen, amitek van.

Ahogy a most kisboltjaik rolóit lehúzó kereskedőket nézem, ezt sajnos elég sokan át is érzik.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Nem is igazán általában van kifogásom az erős állam ellen, hanem inkább úgy konkrétan