– Bocsánatot kérek – próbált meg egy középkorú asszony elhaladni egy az iratait kitartóan rendezgető szikár nő mögött, akinek a homloka egyetlen ráncban összpontosult, a széke meg az asztalok közti teljes folyosót elfoglalta. Beljebb húzódott néhány centit.

– Persze, én vagyok útba’! Nem tudtál volna körbemenni, bazmeg? – válaszolta, de ezt csak én értettem, mert fél méterre ültem, vele szemben. Végignéztem a többieken: csupa zsíros hajú, elkoszolódott, furcsa szagot árasztó, lerongyolódott ember. Igazi ágrólszakadtak. Az egyikük várakozás közben telefonálgatott:

– Jó napot kívánok, érdeklődnék, hogy meg-e van még a kiadó lakás? –így hangzott el a mondat, vagy fél tucatszor, amíg be nem hívták. Borbála volt a keresztneve. Itt mindenkit néven szólítottak, jó hangosan kiabálták a nevünket, kivéve, aki a jogsegélyre jött, annak sorszámot adtak. A homlokráncoló nő még mindig a papírjai között turkált (az egyiken annyit tudtam kisilabizálni, hogy „Határozat”), és dohogott. Neki ugyan sorszáma volt, de már többször jelezte a szőke recepciósnak, hogy siet, és hogy be akar menni. De a sorszám az sorszám. Aztán megszólított egy kijövő ügyintézőt:

– Az a kis alacsony nő itt van? Hozzá akarok bemenni!

– Mindjárt beszélek vele – ígérte a vékony, barna nő, és eltűnt a rács mögött. Amikor visszajött, sajnálattal közölte, hogy az osztályvezető most nagyon elfoglalt, majd ő foglalkozik a hölggyel.

– Magához megyek szívesen, mert maga is aranyos. De ahhoz a magashoz nem megyek.

A recepciós tiszt körül eközben hárman dongtak egyszerre, mindegyik a magáét fújta, és mindegyik a maga papírját lobogtatta az orra előtt.

– Hárman sikítoznak itt nekem, nem értek semmit. Egy beszéljen egyszerre!

– Nem tudok hozzájutni a pénzemhez – mondta az idős hölgy, aki középen állt. Cekker volt a kezében.

– Nincs igazolványom, nincs semmim, minden iratom eltűnt. Hatszáz forintom van.

– Ez bejelentés, nem feljelentés – mondta a szőke, a papírra nézve, s most láthatóan teljesen megfeledkezett a fészbukról. El is sötétült a képernyő.

– Ezek szerint nem történt bűncselekmény. Hiába megy be, el fogják utasítani.

Alig egy óra várakozás után engem is szólítottak. Megvolt a rendőrségi igazolás, miszerint ellopták a pénztárcámat. Az iratok meglettek, néhány nappal később telefonált egy férfi, hogy megtalálta egy söröző vécétartályában. A hölgy csöndes hangon tájékoztatott arról, hogy az állam nem kártérítést fizet, hanem azokon az áldozatokon segít, akiket nem tudott megvédeni.

– Készpénz ellopásánál öt napon belül lehet jelentkezni – mondta. De hogy ezt az információt kitől kellett volna megkapnom, azt ő sem tudta. Azon fölöttébb csodálkozott, hogy a rendőrségen egyáltalán kitették az áldozatsegítő osztály elérhetőségét. Pénzzel azokat segítik, akik bankszámlakivonattal, munkáltatói igazolással, nyugdíjszelvénnyel, iratokkal igazolják, hogy nem maradt a bűncselekmény után egy fillérjük sem. Bosszankodtam, mert a fél délutánom ráment erre a hivatalra, és se pénz, se posztó. Nem bírtam ki egy epés megjegyzés nélkül.

– Végül is nekem csak három gyereket kell etetnem.

A kedves hölgy kikísért, majd a gömbölyödő pocakomra nézett, és megjegyezte:

– Látom, nem sokáig fog már dolgozni. Azért a zárható szekrényt el kéne intéznie.

– Nem rajtam múlik – feleltem, és kiléptem a folyosóra. Oda, ahol a mankós, táskás szemű, lenőtt hajú, százéves, foszlott ruhákban ülők várakoztak. Ők voltak az áldozatok, nem én.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.