Az sokkal jobb volna, ha a kormány inkább a szemetesben kotorászna, mint hogy a zavarosban halászik. Esetleg találna egy kidobott közgazdasági tankönyvet is. Ha találna, lapozhatna a második oldalig, és azon viszonylag egyszerű tételig, hogy mi is az állam feladata az olyan közjavak esetén, mint például az út.

Úgy tetszik azonban, hogy ma a kormány csak olyan adójogászokból áll, akik ha kinéznek az ablakon, nem a tájat, a várost, az embereket látják, hanem csak adóalanyokat és adótárgyakat. A kabinet az útdíjat ágazati adóként használja. Egyszerű bevételi forrásként tekint erre is – mint mindenre, amit csak meglát. Európa legmagasabb útdíját szedjük, ami rendben akkor volna, ha Magyarország költené a legtöbbet Európában az utakra és/vagy itt lenne a legjobb az úthálózat. Ám a hazai közútrendszerre költött milliárdok többszörösét szedik be: ez a díj nem más, mint egy újabb kreatív sarc. Ennek az eredménye csak romló úthálózat, és a vártnál kisebb bevétel lehet.

Ha az útdíjból származó és az utakra költött összeg között nem kell összefüggésnek lennie, ha az útdíj egy központi bevétel, hiánycsökkentő tétel, akkor a mindenkori nemzetgazdasági miniszter abban lesz érdekelt, hogy a bevételt maximumra, a kiadást a minimumra csökkentse. Ergo: spóroljon. Viszont a romló úthálózat és a drága díj mindenkit arra sarkall majd, hogy nagy ívben kerülje el az itteni utakat. Így a bevétel nem érheti el a vártat – ami ördögi körhöz vezet majd. Még több spóroláshoz és még kevesebb fizető kamionoshoz.

Az útdíj bevezetése elvben, elméleti alapon rendben van: fizessen az útért az, aki használja. Sőt: fizessen többet az, aki jobban koptatja – például az áruszállító, mert a kamion nehéz. A probléma, hogy ezt megoldani bonyolult – amit elég régen leírtak már azokban a bizonyos közgazdasági tankönyvekben. A közjószág ugyanis olyan dolog, amelynek használatából nem (vagy nehezen) zárható ki az, aki nem fizet érte. Az út ott van, és csak relatíve drágán lehet elérni, hogy biztosan csak az menjen rá, aki már fizetett érte: sorompó kell mindenhová, vagy lesznek, akik bliccelnek. Egy útdíjrendszer bonyolult, mert egyszerre több tényezőt kell figyelembe venni a tervezésénél. Ne riasszon el senkit azzal, hogy túl drága, vagy nehéz használni, esetleg nem éri meg. Ne legyen túl drága az üzemeltetése – ne kelljen túl sokat költeni az ellenőrzésre, viszont érjük el, hogy minél többen fizessenek.

A magyar útdíjjal nem az a gond, hogy lesz. A probléma az, ahogyan lesz. A kapkodásnak, a hozzá nem értésnek, a szakmai viták kizárásának, a mutyinak és a lenyúlásnak a magyar politikai élet hülyeségével és a hazai jogalkotási rendszer borzalmaival kombinált elegye ez a történet, amelyben csak azok szempontjai nem érvényesülnek, akik használói lesznek a rendszernek. Használói? Inkább elszenvedői.