Immár harmadszor jelenik meg tanulmánykötetünk az Orbán-kormány tevékenységéről, amelyet évente értékeltünk. A mostani tanulmányok indokolttá teszik a kérdést, amelyet a kötet címének választottunk: „Forradalom volt?...”, vagy valami más, ami velünk történt. Az írásoknak az az üzenetük: ellenforradalom ez a javából! (...) Ellenforradalom, hiszen egyre több olyan jogszabállyal találkozhatunk, amely több mint száz éve számított „modern” megoldásnak. Az új egyházi törvény például kísértetiesen hasonlít az 1895-ös törvényre, amelyben ugyancsak az Országgyűlésnek voltak hatáskörei az egyházak besorolásával kapcsolatban. Ugyanakkor már a múlt században is szégyenletes volt az 1929–1933-as gazdasági válságot követő időszak „ínségmunkája”, amelyet az új közfoglalkoztatási rendszer idéz fel napjainkban (...)

A demokratikus intézményrendszer leépítésére nem egyszerre, hanem több lépcsőben és több irányból került sor. Elsőként jelentősen korlátozták az egyéni alapjogokat. Az alapjogok korlátozásának körében mind az állampolgárt védő polgári és politikai jogok, mind az állam által az egyént védő gazdasági, szociális és kulturális jogok esetében jelentős visszalépésre került sor. Az alapjogok korlátozása mellett a fékek és ellensúlyok jogi és politikai rendszerét is súlyos csapások érték. A közigazgatás erősen centralizálttá vált, a helyi közösségek ma már nem rendelkeznek érdemi beleszólással a helyi közügyekbe. A legfontosabb (gyakran a kevésbé fontosak is) kérdések „a központban” dőlnek el, amelyet a kormányzat helyi „erős emberei”, a kormánymegbízottak minden eszközzel végrehajtatnak a megfélemlített közszolgálattal.

Az alkotmányozó többség birtokában elfogadott új alaptörvény számos ponton szakított az 1989 óta kiépült jogállamnak az alkotmányban – és az azt értelmező (egyben fejlesztő) alkotmánybírósági gyakorlatában – intézményesült rendszerével. Az 1989-es módosítással átírt alkotmány az egyén állammal (közösséggel) szembeni jogait hangsúlyozta a kötelezettségekkel szemben. Az új alaptörvény viszont csak korlátozott teret enged az egyéni alapjogok érvényesülésének. Az alaptörvény, valamint az úgynevezett sarkalatos törvények számos ponton léptek vissza a polgári és politikai jogok terén: az élethez és emberi méltósághoz, a személyes adatok védelméhez és a közérdekű adatok nyilvánosságához fűződő és a személyi szabadsághoz való jogban; a vallásszabadság, a véleménynyilvánítási szabadság, a diszkrimináció tilalmának biztosításában; a választójogban, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogaiban. Megszűnt a felsőoktatás autonómiája is.

Miközben a Fidesz ellenzéki pártként a társadalmi szolidaritás erősítését hangoztatta, s a népszerűségét jelentősen növelő 2008-as népszavazást is Szociális népszavazás címmel hirdette meg, kormányra kerülve ezeknek a jogoknak a korlátozására – vagy felszámolására – törekedett. Az orbáni új modellben az állam a munkavállalók szociális biztonsága, nyugellátása érdekében kevesebb kötelezettséget vállal, ráadásul az így felszabaduló forrásokat a magas jövedelműeknek nyújtott kedvezményekre fordítja. A munka világában jelentősen gyengült a munkavállalók helyzete, az új közmunkaprogramok irracionális és megalázó feltételekkel működnek (...)

Nemcsak a jogállam sérült, nemcsak a munkavállalók, diákok jogai csorbulnak, hanem a magyar gazdaság is recessziós és perspektívátlan pályán halad. Az Orbán-kormány gazdaságpolitikája miatt a strukturális bizonytalanságok nőnek, nemzetközi pénzügyi kapcsolatrendszerünket feszültségek bénítják. Magyarországon a kilencvenes évek közepén indult lendületes fejlődés kifulladt, a strukturális átalakítási feladatok felhalmozódtak: elmaradt a magasabb foglalkoztatási szint elérése, a térségi egyenlőtlenségek csökkentése, a hatékony közigazgatás és a nagy ellátórendszerek ésszerűsítése. Az Orbán-kormány elvesztegetett három évet, mert számára a hatalomkoncentráció, a vagyongyűjtés fontosabb volt, mint Magyarország fejlődése (...)

Az új modell stagnáló, illetve recessziós pályára visz. A GDP 8 évvel, a fogyasztás 11 évvel, a beruházás 14 évvel korábbi szintre zuhant vissza. A pénzügyi mutatók – árfolyam, kockázati felár – az időszak nagy részében lényegesen kedvezőtlenebbek a 2010 eleji helyzetnél. A tőke és a képzett munkaerő inkább ki-, mint beáramlóban van. Az államadósság rátája 2010–2014 között nem mérséklődik annyival sem, mint amennyi a magánnyugdíjpénztárak államosításából, az emberek saját maguk számára felhalmozott nyugdíj-megtakarításának adósságcsökkentésre használásából adódott volna. Az állami kiadáscsökkentés és az adók emelése a kereslet szűkülését eredményezi. Az oktatás-képzés szintjének csökkentése, az „egyszer használatos” munkaerő előállítása, a képzetlen és társadalmi integrálódásra alig alkalmas rétegek bővítése a humán tőke oldaláról ássa alá a növekedés lehetőségét.

A klasszikus konzervatív gazdaságpolitika és az autokrata, a gazdaságba erősen beavatkozó állami gyakorlat ötvözetéből álló modell működésképtelen. Rövid távú látszateredményekre épül, amelyeket újabb és újabb megszorításokkal lehet fenntartani. Ez piramisjáték: amikor elfogy az egyszeri, felélhető vagyon, a megszüntethető juttatás, és amikor a befektetésellenes politika miatt nem megvalósuló fejlesztések hiányozni kezdenek, ami miatt csökkennek az adóbevételek, eltűnnek az adósságfinanszírozásban korábban szerepet vállalt befektetők, akkor – függetlenül a nemzetközi körülményektől – leszakadás fenyeget.

Mindennek súlyos szociális következményei vannak! A magyar társadalom mára végletesen kettészakadt. Az ipar szerkezetének átalakulása, jelentős és döntően élőmunka-igényes tevékenységek leépülése, a vidéken komplex foglalkoztatási és szociális szolgáltatási tevékenységet ellátó termelőszövetkezetek felszámolása egymillió munkavállalót szorított ki tartósan a társadalmilag szervezett munkából a rendszerváltás sodrában. Ők ma minden nappal hátrányosabb helyzetbe kerülnek. A társadalom leszakadó rétegei a szegénység „Bermuda-háromszögében” élnek: a szegénység és hátrányos helyzet, az iskolázatlanság-képzetlenség, valamint a munkanélküliség és foglalkoztatási lehetőségek hiánya háromszögében. A háromszög bármely két elemének együttes megjelenése nagy valószínűséggel a harmadik tényezőt is magával hozza.

A kötet szerzői sokrétű elemzéseinek közös megfigyelése, következtetése: a megfélemlítés! Nem egyszerűen politikai fenyegetésről van szó, hanem egzisztenciális leszámolásról. Nem csupán a politikusok körében, hanem, ami a legriasztóbb, a „kis emberek” körében is. Elég egy felszólalás állampolgárként, elég fellépni egy közügyben, máris jön a retorzió! Elbocsátás mondvacsinált ürüggyel, az elhelyezkedés ellehetetlenítése, a megélhetés bizonytalanná tétele. Majd mindenütt megfagyott a levegő, a munkahelyeken nem beszélnek egymással az emberek, nem vesznek részt lakóhelyük közéletében. Magukban pedig azt gondolják, ezért még megfizetnek!

Az írás A Forradalom volt? című, megjelenés előtt álló kötet bevezetőjének szerkesztett változata.

A szerző a József Attila Alapítvány kuratóriumának elnöke

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.