Meglehet, hogy a Fideszben kiadták a „kilövési engedélyt” Kerényi Imrére, hiszen az mégiscsak megengedhetetlen, hogy valaki egy tömör buzizással mindenki számára világossá tegye a jobboldali kultúrkampf lényegét. Elhullhat hát egy nagyvad, aki csak azért tűnt nagynak, mert ő volt leginkább szem előtt, amikor a hatalom „értékeit” szakralizálni kellett.

Vagy csak részévé tenni az új „nemzeti” kánonnak az alaptörvény asztalától, a Nemzeti Könyvtáron át az emlékezetes festményekig („az egyik kedvencem A Tanácsköztársaság 1919, amelyet a művész a nagymamája ezüstkanalával festett, ősi technika, ezüstvessző, mely nyomot hagy a finoman rücskös felületen, elkezd kopni, és ott marad a vásznon, mint a grafit; a kanál fele itt van a képen”). Ha megy Kerényi, ha nem, a lényeg változatlan: a politikai giccs a Magyar Művészeti Akadémia által megszállt „magas” művészet intézményes termei után leszivárgott a hétköznapokba. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének gazdasági-politikai giccse általános morális mércévé tette a termelés munkás-paraszt romantikáját („kemény munkával keljünk hajnalban ellátni az állatokat”).

A tömegtársadalom ezernyi szálát nem az érdekegyeztetés finom hálója fogja egybe, hanem a nemzet közérdeke, amit persze maga a Fidesz „egypólusú erőtere” határoz meg és érvényesít. Ezt a giccset egészíti ki az állami ösztönzésű szirupos párkereső mozgalom, amelyet a szinglihordák szocializálására talált ki, s csomagolt be Táncválasztó párválasztó néven az Emberi Erőforrások Minisztériuma. A balett, a néptánc, az argentin tangó és a rock and roll nemzeti egységében virágozhat fel a nemzet. Pötty a patyolaton, hogy az állami közösségszervezés közösségi oldaláról előbb a kommenteket tiltották ki, majd maga az oldal is eltűnt, mert „tömegével találták meg a spamek”.

Sajnálom a tanácstalan párkeresőket, akik még mindig társtalanul bolyonganak, s kimaradnak abból a katartikus élményből, amint a Nemzeti Összetartozás Dalára test a testhez simul. Szigorúan Kerényi-normák szerint, nemzeti heteroszexuális alapon.

Ha volna hozzá elég tehetségünk, mint ahogyan nincs, akkor könnyű lenne most Darvas Szilárd hajdani slágermagyarázataival élni, s párhuzamos példázatul a szerelmi nyafogástól eljutni a szocialista hazaszeretetté gyúrt angyalföldi macskakövekig. Ám most hirtelen egy megálmodott barackfa alatt találjuk magunkat, amint az összetartozás dalát mormogjuk. Egy hatalmas körben, puha fűben, tágas réten a boldogság égő fényével a szemünkben táncolunk, ahogy a vérünk hajt bennünket, miközben talpaink egymásra lépnek, ahogy e dal mondja, ámde ahol érezzük, hogy a föld szíve dobban. Igaz, dobbanás helyett csak álruhás világzene visszafogott diszkóalapját halljuk, amelyből hirtelen népdal, majd Kodály kórusországának meghamisított motívuma bújik elő, némi dzsesszes beütéssel.

Ez az a rémálom-pillanat, amikor már nagyon szeretnénk felébredni, mert érezzük, hogy menekülni kellene a barackfa alól.