Úgy tűnik, Irán konfrontatív nemzetközi magatartása nagyrészt összefügg az országban végbemenő belpolitikai folyamatokkal. Az 1979-es forradalom óta, Iránban egyfajta – legalábbis – formális egyensúly alakult ki a klérus és az ulema (az iszlám vallás tudományos művelői) konzervatívabb körei és nyitottabb „reformerei” között. Ez valójában azt jelentette, hogy a hatalom gyakorlásában a konzervatív elemek mindig erősebbek voltak, de a reformerek tevékenységét is széles körben engedélyezték. Például Mahmud Ahmadinezsad elődje, M. Hatami elnöksége idején is ezt láthattuk. Mindez azonban 2006-tól, Ahmadinezsad elnök tevékenysége alatt módosult.

A belpolitikában a konzervatív erők előretörése, a külpolitikában pedig elsősorban az ország tisztázatlan nukleáris ambíciói, valamint harsány Izrael-ellenes retorikája és fellépése, Izrael létezéshez való jogának megkérdőjelezése egyértelműen mutatta a konfrontatív elemek növekvő szerepét. Nukleáris ambíciói – a nukleáris program katonai jellegét legfelsőbb politikai körökből származó cáfolatok ellenére – aggodalmat váltanak ki. Ugyanis ha Irán nukleáris fegyverekkel és célba juttató eszközökkel lenne felszerelve, az gyökeresen megváltoztatná a nemzetközi erőviszonyokat a közel-keleti, közép-keleti ázsiai térségben.

Az iráni nukleáris fejlesztés már a 2000-es évek elejétől kételyeket ébresztett a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségben és számos országban. Ezt követően tárgyalások kezdődtek az EU és Irán között, de zsákutcába jutottak. A nukleáris politika katonai jellegének határozott tagadása mellett az Ahmadinezsad-kormányzat elmúlt nyolc éve alatt megerősödött és töretlenül folytatódott az Egyesült Államok- és Izrael-ellenes retorika és aktivitás. Ezeket sokan a fent említett cáfolatokkal vetik össze, és aggodalomra okot adó következtetéseket vonnak le. Ez a politika gyengítette Irán nemzetközi helyzetét, s a következményként bevezetett gazdasági szankciók egyre érezhetőbb károkat okoztak és okoznak az országnak és lakosságának.

Bár az elmúlt csaknem nyolc év alatt az iráni belpolitikában a hatalmon lévők között „liberálisabbnak” számító politikusok meggyengültek, háttérbe szorultak, és sokukat mozgásukban is korlátoztak, mégis vannak olyan vélemények, amelyek szerint az iráni politika egy nagy színjáték, amelyben a szereplők többségben azonosak, mint ahogy a politikai alapok és keretek is, csak a szerepek változnak. Az viszont nem ismeretes pontosan, hogy azokat ki osztja le... A hatalom gyakorlatának átláthatóságát a rendszerből eredő sajátosságok mellett korlátozzák a legkülönbözőbb személyi, családi és baráti összefonódások is.

Hamarosan elnökválasztások lesznek ismét, s a jelenlegi államfő az alkotmány szerint most már (egymást követő harmadik alkalommal) nem jelölhető. Már egy ideje folynak a találgatások a következő elnökként számításba jövő személyekről. Köztük ismét néhány nagy tekintélyű reformista politikus is található, sőt sokan még a konzervatív aspiránsok egy részét is mérsékelt politikai személyiségnek tartják. Ez arra utalhat, hogy most esetleg ismét a külvilággal valómegbékélés és a tárgyalásos megoldások felé jobban hajló politikai kurzus jöhet, de ezzel kapcsolatban nem szabad illúziókat táplálni. Egy ilyen fordulatot csak a megvalósulás szakaszába jutó politika fényében lehet majd reálisan értékelni.

Jelenleg olyan határozott regionális vezető szerepre törekvő Iránt láthatunk, amely sokak számára érthetetlen és fenyegető, felemelkedő politikai-katonai erőt jelent. A számos bizonytalanság mellett világosnak tűnik, hogy az iráni rendszer nemcsak nacionalista, hanem erős iszlám szolidaritást is vállal más országokkal. Emellett Irán nemcsak konzervatív értékeket védő vallási állam, hanem – bizonyos fokú pragmatizmussal és érdekeinek megfelelően – engedi a gazdasági, műszaki, tudományos modernizáció vívmányainak beáramlását is. Egyrészről gyorsan kialakult a gazdaságban az új és gazdag réteg, amely összefonódik a politikai hatalmi struktúrákkal, másrészről viszont a kormányzat politikájában látható egyfajta szociális érzékenység is.

Ez például a kiterjedt egészségügyi, társadalombiztosítási és oktatási rendszerben is tükröződik. A nők öltözködésére, családjogi és társadalmi helyzetére vonatkozóan alkalmazott jelentős korlátozások mellett a tanulók és egyetemisták számottevő része lány, s a nők nagy számban dolgoznak (egészségügyben, oktatásban, művészetek terén, rendőrségnél, taxisként, hivatalokban, tudományok terén, parlamenti képviselőként stb.), választójoggal rendelkeznek. A gazdaság erős központi ellenőrzése mellett – az elterjedt korrupció körülményei között – a magántulajdon széles körben érvényesül. Ehhez hasonló ellentmondások „tetten érhetők” az iráni állam és társadalom számos más területén is.

Ezek az ellentmondások azt is mutatják, hogy az iszlám állam kereteiben még érvényesül a hagyományos iráni kettősség: egyfelől a szigor, a konzervativizmus, fundamentalizmus, másfelől pedig a sokszínűség, bizonyos mértékű rugalmasság és nyitottság a fejlődés követelményeire. Az ezt kísérő kiszámíthatatlanság egyszerre ereje és gyengesége is a rendszernek, a nemzetközi elfogadottság szempontjából azonban inkább hátrányára válik. Világossá vált, hogy a hatalom jelenlegi birtokosai, akik a sahrendszer elleni harcuk során síkraszálltak az akkori diktatúra ellen és a nagyobb fokú szabadságért, a hatalom sáncain belülről már más „húrokat pengetnek”, mint amikor a hatalom meghódítása volt a céljuk.

Ebben a szakaszban nem a korlátozott szabadságjogok kiteljesítése, hanem a hatalom megtartása és eredményes működtetése az elsődleges cél. Ha visszatekintünk az iráni történelemre, látható, hogy a külföldi érdekek és beavatkozások több alkalommal is a belső hatalmi struktúra megváltozásához vezettek. A külföldi befolyást Irán mostani vezetői, számos történelmi elődjükhöz hasonlóan, elutasítják. Bizonytalan ugyanakkor, hogy meddig tartható a fentebb ismertetett kettősség. A többféle opciót tartósan „lebegtető” magatartás a nemzetközi politika más igen jelentős tényezőiben a fenyegetettség érzését keltheti fontos érdekeiket illetően.

Az igaz, Irán eddig is demonstrálta, hogy ügyesen manőverezik, akár eltáncolva a szakadék széléig is. Nagy kérdés viszont, hogy a mai nemzetközi kapcsolatokban meddig lehet megbízni egy vagy akár több ország ilyen jellegű egyensúlyozási „képességeiben”, más szóval ezzel helyettesíteni az érdemi lépéseket, kompromisszumokat. Ebben a hosszú ideje tartó és nagy türelmet igénylő „játszmában” magas a tét, és Iránon kívül több számottevő erőt képviselő szereplő is aktívan érdekelt.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.