Siegmar Gabriel, az SPD elnöke egy éve nyilvánosan súlyos vádakkal illette a szocialista és szociáldemokrata pártokat tömörítő SzocInternt, mondván, hogy az nem érti az idők szavát és korrupt. Az SPD 150. születésnapja és a német választási kampány kezdete jó alkalomnak bizonyult ahhoz, hogy Lipcsében meghirdessék a Progresszív Szövetség (Progressive Alliance) megalakulását.

A legrégebbi és legtekintélyesebb szocdem erőt, az SPD-t követi oda a legtöbb meghatározó európai szociáldemokrata és szocialista párt, így a franciák, az olaszok, a spanyolok és az osztrákok. A Progresszív Szövetséghez csatlakozik az amerikai Demokrata Párt is, melynek képviselői ott voltak Lipcsében. Barack Obama politikai hátországa számára elképzelhetetlen lett volna ugyanis az együttműködés egy formációval, aminek elnevezésében az Amerikában szitokszónak számító „szocialista” jelző szerepel. Az SPD-nek is gondot okoz a szocializmus, jó pár évvel ezelőtt heves viták után tartották meg a pártprogramban a demokratikus szocializmust mint célt.

A SzocIntern mintha megragadt volna a hidegháború korszakában. A szervezet akkor élte fénykorát, amikor jó másfél évtizeden át a néhai Willy Brandt irányította. Az egykori nyugatnémet kancellár karizmatikus politikus volt, akinek szociáldemokrataként nem volt problémája a szocialista jelzővel. Mert nem a javak és a termelőeszközök társadalmi tulajdonlásáért, hanem egy igazságosabb társadalomért szállt síkra.

Brandt már nem él, de a német sajtóban is többen azt vetik Gabrielék szemére, hogy belülről kellett volna megreformálni az 1889-ben alakult szervezetet, amely nemrég például csak erőteljes nyomásra volt hajlandó eltávolítani soraiból az arab tavaszban megbukott diktatúrák hatalompártjait.

Olyan témákat is átaludt, mint a többpólusúvá vált világ, a globalizáció kritikája vagy a digitális-internetes forradalom. A hidegháború vége óta a baloldalon volt már megújulási kísérlet, de a Tony Blair-féle harmadik út végül járhatatlannak bizonyult. Németországban mindazonáltal a korábbi szocdem kancellár és pártelnök, Gerhard Schröder reformjaival sikerült megőrizni a válságban is a német gazdaság versenyképességét. Az SPD mégis pont azokból a szociális vívmányokból faragott le, amelyekért egykor maga is küzdött – s ezzel széles választói rétegeket taszított el a párttól.

A szociális piacgazdaságból a szociális jelző egyre jobban kikopik. A bankok és a konszernek megzabolázása szép cél, a baj csak az, hogy a politika jelentős fáziskésésben van a globalizáció nyújtotta előnyökre és „kiskapukra” sokkal gyorsabban reagáló pénzügyi-vállalati szférához képest. A szociáldemokrácia még mindig nehezen igazodik az új világhoz. Az ébresztőnek már rég itt volt az ideje.