1. A legfontosabb tárgybeli tévedések, illetve csúsztatások egyenkénti cáfolata előtt fontosnak tartom röviden vázolni a hazai siketoktatás helyzetét.

Az 1802-ben induló magyar siketoktatás kezdetben az úgynevezett vegyes módszert alkalmazta, azaz a jelnyelv használatát kiegészítette az orális módszer. A fordulópontot az 1880-ban Milánóban megrendezett konferencia jelentette, ahol a siketeket oktató – többségében halló – tanárok az oralista (ma auditív-verbálisként ismert) oktatási módszer bevezetése mellett döntöttek, azt tartván a sikeres integráció kulcsának. Az érthető beszéd megtanítását, a maradék hallás fejlesztését, és a jelnyelv oktatásának teljes kizárását tartották célravezetőnek.

Magyarországon a mai napig az auditív-verbális oktatási módszert használják a hét, csak siketeket és egy, csak nagyothallókat oktató iskolában, szegregált oktatási keretek között, miközben a siket gyermekek szülei számos országban évtizedek óta több oktatási modell közül választhatnak. A siket gyerekek jelentős része ugyanakkor integráltan tanul, halló gyerekek között. Ezt már önmagában sikernek tartja a siketeket oktató szurdopedagógusok közössége annak ellenére, hogy itt sem használhatják a gyerekek a magyar jelnyelvet. A korlátozott nyelvi hozzáférés a tananyaghoz való korlátozott hozzáférést jelent. A lemaradást a diák jó esetben otthon kísérelheti meg behozni.

2. Magyarországon csak a szegregált és az integrált forma között lehet választani, s a magyar jelnyelvet sehol nem használhatják a siket gyerekek. A tények azt mutatják: teljes mértékben egyik út sem sikeres; a cikkben említett sikeres példák sajnos csak a jéghegy csúcsát jelentik. A jéghegy víz alatti tetemes részét azok a siketek képviselik, akik nem versenyképesek a munkaerőpiacon, mivel nem rendelkeznek megfelelő tudással. Bármennyire is megdöbbentő – s aligha nevezhető a siker mutatójának –, a magyar nyelvet sem tudják megfelelően használni szóban és írásban sem. A 2011-es népszámlálás adatai szerint a siketek mindössze 4,15%-a felsőfokú végzettségű, s érettségije csak 11,65%-uknak van! Számos kutatás (a legkorábbiak az 1960-as évekből – pl. az amerikai K.Meadow, 1968) azt igazolja, hogy a módszer nem váltja be a hozzá fűzött ígéreteket, és a siketek jelentős része azért nem integrálódik a társadalomba, mert nem tud szert tenni megfelelő nyelvi kompetenciákra. Így a továbbtanulási lehetőségeik minimálisak, munkaerő-piaci helyzetük katasztrofális. A szegregált iskolákban tapasztalható alacsony színvonalú oktatás miatt sok szülő az integrált oktatást választja. Elfogadhatatlan a gyermekekre fogni a gyógypedagógia szarvashibáit, és a jéghegy csúcsát jelentő sikeres példákat önigazolásként felhasználni egyenesen önámítás. A többiekről miért nem esik szó soha?

3. A FSZK által megrendelt, a bilingvális oktatásról szóló tanulmány csak a kétnyelvű oktatáshoz való viszonyt vizsgálta, nem magát a módszert, bevezetésének lehetőségeit. Kifejezetten fals a bilingvális oktatás megítélését erre a tanulmányra alapozni. Amit elhallgatnak: Ausztráliától az Egyesült Államokon, Svédországon, Finnországon, Nagy-Britannián, Németországon, Spanyolországon keresztül egészen Dél-Afrikáig vagy Ugandáig nagyon sok kétnyelvű program nem egyszerűen nyelvet oktat, hanem a magas szintű kétnyelvűség kialakítását célozza meg, vagyis központi kérdés a többségi nyelv használata is. A SINOSZ-nak is ugyanez a célja, állásfoglalásunkban idézzük a kétnyelvűség egyik legelismertebb kutatója, F. Grosjean szavait: „A »jelnyelv-verbális nyelv« kétnyelvűség az egyetlen módja annak, hogy a siket gyermek kielégítse szükségleteit, azaz hogy korán kommunikáljon szüleivel, fejleszsze kognitív képességeit, enciklopédikus tudásra tegyen szert, teljes körűen kommunikáljon a környező világgal, és hogy akkulturálódjon a hallók és a siketek világához”.

4. A halló családba született siket gyermekek számára a jelnyelv nem tekinthető elsődleges nyelvnek? Sajnálatos módon a gyógypedagógusokon kívül mindenki számára éppen az ellenkezője az értelemszerű. A halló szülő siket gyereke is a jelnyelvhez fér hozzá a legteljesebben, ezért kell számukra a jelnyelvet biztosítani a lehető legkorábban. Az iskolába kerülő siket gyerekek többsége nem tud magyarul. Valójában ezek a gyerekek először, megkésve, a jelnyelvet tanulják meg olyan szinten, hogy egyáltalán kommunikálni tudjanak. A siket gyermekeknél csak ekkor kezdődik az a nyelvi fejlődés, ami a halló gyerekek esetében ekkorra már végbemegy. Az anyanyelv meghatározásához felhozott további érvek tudományosan aligha megalapozottak, így azokra nem kívánunk reagálni.

5. A halló szülők nem gondolják, hogy siket gyermekeik egy nyelvi kisebbség tagjai? Úgy véljük, az identitás tényezője a siketoktatás számára sem lehet(ne) periferikus. A siketek nyelvi kisebbségként való törvényi megjelenítésével az eddig Magyarországon kizárólagosan uralkodó betegségalapú, oralista megközelítést egy önrendelkező, speciális nyelvi helyzetünket és érdekeinket végre figyelembe vevő szemlélet váltja fel. A jelenlegi gyakorlat azonban „távol is tartja” a halló szülőket a nyelvi kisebbségként definiált siketség adta előnyöktől, hiszen a szülők nem kapnak elegendő információt a jelnyelvben rejlő lehetőségekről. Sok szülő mai fejjel úgy gondolja, hogy gyermeke a siket közösség tagja, és ha visszaforgathatná az idő kerekét, akkor megtanulna jelelni, hogy szót érthessen pici gyermekével. A SINOSZ által koordinált, évek óta folyó kutatások mindezt megerősítik.

6. A cochleáris implantációval százszázalékos a gyógyulás, a siket gyermek hallóvá válik? A siketség nem betegség, hanem állapot. A patológiai szemléletmódot a fogyatékosságügy már a XX. század végén meghaladta! Mi nem vagyunk betegek, mi egyszerűen csak nem hallunk, vagy segédeszközzel hallunk. A CI nem csodaszer, hanem igen fejlett segédeszköz! Sokéves, koncentrált fejlesztés szükséges ahhoz, hogy megfelelően működjön. Nemzetközi kutatások sora igazolja, hogy érzékelhető nyelvi input kell a gyereknek addig is, amíg a CI beültetésre kerül, majd teljes mértékben használhatóvá válik. Felelőtlenség a legérzékenyebb periódust, a nyelvelsajátító életszakaszt lerövidíteni. E tekintetben is sajnálatosnak tartjuk a cikk kiegyensúlyozatlanságát. A SINOSZ a cochleáris implantációt ugyanis egyáltalán nem ellenzi. Jó lett volna legalább szövetségünk állásfoglalásának legutolsó részéből idézni a CI-vel kapcsolatban: „A cochleáris implantált siket gyerekek számára ugyanolyan jogokat kell biztosítani, és el kell ismerni azt is, hogy a jelnyelv megtanulása számukra jobb, mintha azt megtagadnák tőlük, így a bilingvális oktatási modell éppen úgy a lehető legjobb oktatási modellt jelentheti a cochleáris implantált siket gyerekek, mint a nem implantált siket gyerekek számára”.

A siket gyerek szülőjének valódi választási lehetőséget kell felkínálni, és az alternatívákról teljes körűen és kiegyenlítetten kell tájékoztatni őket. Sajnos nem meglepő, hogy a siket gyermek halló szülője információ híján kapcsolatba sem kerül a siket közösséggel. Így a gyerekét vagy implantáltatja, vagy szegregált intézménybe adja, melynek színvonala elismerten gyenge; vagy nemritkán siketen adja integrált iskolába, aminél nagyobb tortúra kevés van. Zárásként leszögezem mind a SINOSZ, mind pedig a magam nevében: a siketek közössége ma az egyik leginkább hátrányos helyzetű társadalmi csoport, amely a nem megfelelő oktatási módszerek, a patológiai megközelítés és a „semmit rólunk nélkülünk” alapelvének mellőzése miatt jutott ilyen helyzetbe. Kitörési, előrelépési lehetőség a külföldi példák alapján csak a bilingvális, kétnyelvű oktatás bevezetésével képzelhető el, amely az orális-auditív oktatási módszer egyes elemeit is integrálja. A SINOSZ következetesen kiáll amellett, hogy anyanyelvi szinten jelelő, lehetőleg siket és megfelelően felkészített magyar nyelvi tanárok egyenrangú együttműködésével a hallássérült gyermekek kétnyelvűvé válhassanak, legyenek bár siketek, nagyothallók vagy éppen cochleáris implantáltak.

(A válaszcikk teljes terjedelmében a www.sinosz.hu honlapon olvasható.)

A szerző európai parlamenti képviselő, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének elnöke

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA