Még akkor sem turkálunk, ha a KIM zsebe – a mi zsebünk. Került, amibe került: lett végre egy összetartozós dalunk. Kölcseytől vagy Egressy Bénitől sajnáltuk tán a honort? És az is szimpla kötekedés lenne, ha az olcsó ragrímek túlreprezentáltságára hívnánk fel a figyelmet a rövidke dal rövidke, mégis három szerző (Bársony mellett Fenyvesi Ágnes és Rieger Attila) jegyezte szövegében.

De költészet ide vagy oda: két technikai jellegű kvázi problémát mindenképpen jeleznénk. „Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol” – szól a szöveg. (Helyesen: „egy barackfáról, amely”.) Egy barackfa sajnos méretileg teljességgel alkalmatlan arra, hogy mindenki alatta táncoljon – legalábbis egyelőre, hiszen nincs kétségünk: ha a miniszterelnök úgy akarja, holnapra lesz akkora barackfa.

A másik gond már súlyosabb: „A kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek.” (Nagyjából helyesen: kezünk összeér, talpunk egymásra lép.) Mármost amikor „talpunk egymásra lép”, akkor egész egyszerűen: taposunk. Méghozzá egymást tapossuk. Körülbelül úgy, ahogy az idézett dalszöveg meg a magyar nyelvet tapossa. Nem is tudjuk hirtelen, hogy most egy félelmetes nemzet karakterológiai felismerést sikerült dalba önteni szépen, vagy csak az orbáni gépezet működési mechanizmusáról hullt le már megint a lepel. Akárhogy is: ez a dal fércmű. Kár volt ilyen nagy cikibe keverni a gyerekkóristákat.