Csak az elmúlt szűk fél évben a Freedom House, a Riporterek Határok Nélkül, a Trasparency International, a Human Rights Watch és most legutóbb az Amnesty International állított ki rossz bizonyítványt az emberi jogok, a sajtószabadság és a demokrácia magyarországi helyzetéről. Egyenként talán bármelyik felett napirendre térhetnénk (a kormány dacosan meg is teszi – végül is „csak” nem kormányzati szervezetek magánvéleményéről van szó), ám ha az egybecsengő álláspontokat az EU és az USA felől érkező jelzésekkel együtt tekintjük, egyértelművé válik: a kormány- és rendszerkritika kritikus tömege állt elő viszonylag rövid idő alatt, amely nagyságrendekkel hatékonyabban formálja a nemzetközi közösség Magyarország-képét a Szijjártó–Kumin–CÖF-féle véleményvezér-tengely ellenirányú üzeneteinél.

Korrektség tekintetében amúgy az Amnesty éves jelentésének Magyarországgal foglalkozó megállapításait nehéz lenne lepontozni.

Több példát is említenek a magyar hatóságok jogkövető magatartására: bemutatják például azt az esetet, amikor a rendőrség a jogellenesen betiltott, majd bírói közbeavatkozásra mégis engedélyezett Budapest Pride felvonulást végül megfelelően biztosította. Ezzel együtt gyanítjuk, hogy a dokumentumot a kormány részéről a „megint bántják Magyarországot” kategóriába fogják sorolni, a magyarok alapvető emberi jogainak sorozatos csorbítását szóvá tevő Amnesty pedig a magyar nemzet szélső(bal)liberális ellenségeinek sorába kerül – és ott is marad mindaddig, amíg a Fideszből újra ellenzéki párt nem lesz, és érdekeinek megfelelően meg nem változtatja a véleményét. Volt ugyanis olyan időszak, amikor a mostani kormánypártot is zavarta a romák diszkriminációja; amikor a Fidesznek is fájt, hogy túlságosan erős a kormányzati befolyás a közmédia fölött, és komolyan aggasztotta, hogy a rendőrség kényre-kedvre tüntetéseket tilt be Magyarországon.

Az AI jelentésének legfájóbb tanulsága az, hogy az említett problémák nem oldódtak meg, sőt súlyosabbá váltak a kormányváltással. Magyarország az alapvető szabadságjogok szempontjából rosszabb hellyé vált az utóbbi három évben. Kétségtelen, hogy előtte sem volt emberi jogi Kánaán, de volt honnan lejjebb zuhanni, és bőven volt (van) még mit elrontani. Amennyiben valaki kisebbséghez tartozik – vallási, etnikai, szexuális vagy akár politikai értelemben –, netán súlyosan kiszolgáltatott (például otthontalan vagy menekült), esetleg „a rendszer ellensége” (az átkosban diplomázott bíró, nem kormánypárti lapnál dolgozó újságíró, állami jóváhagyás nélkül szeretne családot alapítani stb.), akkor kitaszítottság és diszkrimináció lesz osztályrésze. Ha megússza, nem a jognak köszönheti, ha bajba kerül, legkevésbé az elvben jogegyenlőséget garantáló államra számíthat. És nem az a legnagyobb baj, hogy az Amnesty International így látja – talán még csak nem is az, hogy az érintett polgárok így érzik –, hanem az, hogy maga a hatalom akarja így.