A képviselővel most egy háztartásban élő gyerek pedig bizonyosan kéretlenül is elszenvedője nemcsak a jelenlegi élettárs bántalmazásának, hanem édesanyja nem szűnő lelki bántalmazásának. A vele készült riportban e gyerek azt állítja, az anyja gyógyszerek hatása alatt áll, nem épelméjű, és állítja, hogy apja sem az édesanyját, sem az élettársát soha nem bántotta. (http://www.hir24. hu/belfold/2013/05/03/szabika-trafikja-nagyobb-mint-a-fulophazi-polgarmesteri-hivatal/~~fokusz)

Azt is tudjuk a sajtóhírekből, hogy Balogh József gyerekei feljelentették az édesanyjukat. Jó lenne tudni, vajon a fülöpházi gyermekjóléti szolgálat segíti-e ezt a nagyon súlyos krízisben lévő családot, ahol az anya beszámolója szerint a gyerekekről való lemondás volt az ára annak, hogy el tudjon válni, és eljöhessen a bántalmazó kapcsolatból. Bármiképpen is történtek ezek az események, az bizonyos, hogy az érintett kislány súlyosan veszélyeztetett. Ez a szempont sajnálatosan elsikkad ebben az ügyben, csakúgy, mint a családon belüli erőszakkal kapcsolatos parlamenti, média és közvélemény körében zajló vitában. Egy felnőtt nő, férfi dönthet úgy, hogy együtt akar maradni a bántalmazó partnerével, ilyenkor senkinek nincs joga a beavatkozásra, de amennyiben kiskorú gyerekek is érintettek, akkor ez már nem magánügy, a gyerek védelemre szorul, még ha ő és sokszor az érte felelős felnőttek ezt nem tudják, érzik is. Tehát nemcsak azért nem magánügy, hogy ki mit csinál otthon, mert ez politikus, közszereplő esetén végképpen nem magánügy, hanem azért sem, mert a gyerekek esetében a gyermekjóléti szolgálatnak meg kell ismernie a helyzetet, és szükség esetén be kell avatkoznia, segítséget nyújtva a családtagoknak abban, hogy az erőszak szűnjön meg, a gyerek mindkét szülőjével kapcsolatot tudjon tartani, ne zsarolják érzelmileg. Ne álljon elő az a válások után gyakori helyzet, hogy az egyik szülő a másik ellen neveli a gyereket, és ezzel önmagában is bántalmazást követ el.

Ebből az esetből rengeteg szomorúságra okot adó elemét ismerhetjük meg a mai magyar közéletnek, a politikusok gondolkodásának és reakcióinak, a szokásos következménynélküliségnek, cinizmusnak. Pedig mindez mintaesetként szolgálhatna arra, hogy a kételkedők és kívülállók is megértsék, mennyire fontos lenne végre tisztázni, hogy mi és miért minősül bántalmazásnak, miért olyan súlyosak ennek a következményei minden résztvevő életére. Mi a magán- és közügyek határa és miért, és mit lehet és kell tenni azért, hogy a felnőttek képesek legyenek erőszakmentesen viselkedni a kapcsolataikban, a gyereknevelés során, megtanulni kezelni a feszültségeiket, dühüket.

Ami Terikét illeti, ő pontosan úgy viselkedik, ahogyan azt a partnerbántalmazási tankönyvek leírják, most megbocsát, vagy félelemből visszamegy, és elhiszi, hogy minden jóra fordul, és ettől a saját gyerekei sem tudják megvédeni, mint ahogyan mi sem. De a családban élő gyerekeknek, akárkiéi legyenek is, joguk van a segítségre, és arra is, hogy felnőve ne legyenek sem elkövetők, sem pedig áldozatok. Ehhez nemcsak ott helyben, hanem mindannyiunknak nagyon sokat kell még tennünk – magától biztosan nem oldódik meg.

* A szerző szociológus.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.