Ha azt mondanánk, hogy a NER a saját elmúlására készül, a rendszer hívei bizonyára „vágyvezérelt gondolkodással” vádolnának minket. Pedig bizonyos jelek erre utalnak. A kormányváltás után elfogadott médiaszabályozás a második (büntető) fokozatba kapcsol a kampányidőszak előtt: a hatalomról szinte csak jót – vagy semmit sem – szabad mondani ezután, ugyanúgy, mint polgári kultúrkörökben a halottakról. 

A Fidesz vezérkara az első számú közellenség szerepét osztotta a nem kormányhű sajtóra: állami tisztviselők és közpénzből fizetett ügyvédi irodák csapata várja ezentúl, hogy lecsaphasson, ha valami rosszat – hivatalos szóhasználattal: hibát vagy valótlanságot – találnak.

Az előadás nem most kezdődött, ez már a finálé. Az Orbán-kormány rögtön a hatalomba lépés után a nyilvánosság újraszabályozását tekintette az egyik legsürgősebb feladatának. Az erősen alapjog-korlátozóra (alkotmányellenesre) sikerült médiatörvény világszerte hullámokat kavart, főleg az egypárti médiafelügyelet, meg a szerzőkre és szerkesztőségekre szájkosarat erőltető drasztikus büntetési lehetőségek miatt. A közelmúltban a parlament elé terjesztettek egy törvényjavaslatot, amely a közérdekű adatkérés fegyverét gyakorlatilag kiveszi az újságírók kezéből. Olyan jogi környezetet alakítanak tehát ki, amelyben a sajtómunkás (és munkaadója) egzisztenciálisan is fenyegetett helyzetbe kerül, ha a kritikája túlmegy a kormány által elfogadhatónak minősített határon, viszont a kormánypárt maga teszi lehetetlenné, hogy a sajtó az információk teljes körének birtokában tehesse mérlegre a kormányzati teljesítményt. Az egészet megkoronázzák egy jogászkommandóval, amelynek definíciószerűen az a dolga, hogy a kormánykritikus újságírókat büntesse. A tárcák máris támadóállásba lendültek: az elmúlt két hétben jelentősen megnőtt a szerkesztőségekbe érkező, számon kérő hangú és retorziókkal fenyegető megkeresések száma.

Hogy az államnak valóban be kell-e vetnie az információs, pénzügyi és hatalmi aszimmetria teljes fegyvertárát a rövid pórázra kényszerített médiával szemben, az legalábbis vitatható – de nem is ez az igazi kérdés. Azt kellene inkább megvizsgálni, hogy nincs-e olcsóbb, hatékonyabb módja az újságírók pontosságra szoktatásának. Ha az állam – a kormánytól az önkormányzatokig, a Meteorológiai Szolgálattól az ilyen-olyan nemzeti hivatalokig – a működése során keletkező összes iratot és dokumentumot alapértelmezésben közkinccsé tenné (a nemzetbiztonságot veszélyeztető, szűk körű kivételektől eltekintve), ha minden állami/önkormányzati szerződésnél az érvényesség feltétele lenne a nyilvánosságra hozás, akkor nemcsak az újságírói munka és a közhatalom ellenőrzése válna sokkal egyszerűbbé, hanem a hibalehetőségek is szinte eltűnnének a rendszerből.

Féltucatnyi ország működik így Európában, fenn a protestáns Északon. Alacsony korrupciós szint, magas foglalkoztatottság, erős gazdaság és kiegyenlített társadalmi fejlődés jellemzi őket – csupa olyasmi, aminek az óhajtásában a jobbtól a balig, a zöldtől a narancsig mindenki egyetért a magyar politikában.