Ebben a rövid írásban csupán a téma egyetlen – s szerintem meghatározó – aspektusára térek ki, amely ugyan látszólag szintén nem eléggé konkrét, de igyekezni fogok megmagyarázni, miért gondolom felvetését lényegesnek. Írásomhoz a kiindulópontot egy publicista (Varga Kristóf) felvetése adja, amelyet szó szerint idézek abból az írásából, amelyben egy lehetséges megbékélés metódusáról beszél: http://magyarnarancs. hu/publicisztika/bucsu-a-veteranoktol-83955: „A diskurzus megindítása csak a választók között lehetséges; és köztük is csak fokozatosan. Célja nem feltétlenül a megegyezés, hanem a tapasztalatgyűjtés a másikról, a saját, valódi tartalommal bíró vélemény kialakítása róla”.

Mélyen igaza van a szerzőnek: Magyarországon pillanatnyilag nem lehet meg- vagy kiegyezni; bármilyen megegyezés csak egy nem is annyira belátható jövőben, fokozatosan képzelhető el. Egy eset kivételével, s ez a polgárháborús fenyegetettség. A polgárháború árnyékában nincs idő fokozatosságra; minden gyorsan, átmenetek nélkül – és sokszor az előzményekre rácáfolva – történik. Vannak európai demokráciák, amelyekben a játékszabályokat akkor kezdték közösen kialakítani, amikor az ország – egymással szélsőségesen szemben álló – politikai csoportjai a polgárháború szélére sodródtak. Ilyen ország volt a XX. század elején Hollandia.

Magyarország szerencsére nem ennyire széthasadt ország, még akkor sem, ha a politikai polarizáltság 1990 óta most a legerősebb. Viszont annyira polarizált országgá váltunk, hogy ebből az állapotból nem állítható elő egyik pillanatról a másikra (például a mai ellenzék választási győzelmével) valamiféle megegyezés. Ha pedig ez így van, akkor lassú átmenetre kell berendezkednünk, s ebben kiemelt szerephez juthat a „tapasztalatgyűjtés”.

Persze 23 évvel a magyar demokrácia megalapítása után önmagában is megrendítő annak a megfogalmazása, hogy a „másikról” (a társadalmi-politikai élet minden szintjén) el kell kezdeni tapasztalatokat gyűjteni. Ebből a megállapításból ugyanis indirekt módon az következik, hogy eddig nem gyűjtöttünk ilyen tapasztalatokat, s fogalmunk sincs arról, ki az, aki (mondjuk egy másik párt híveként) velünk szemben áll. Márpedig a társadalom tagjainak a társadalom másik szegmensében élő emberről való tapasztalathiánya egy demokrácia működőképessége szempontjából hatalmas kockázati tényező; sőt mi több: csak nagyon gyenge hatásfokú demokráciáról beszélhetünk ott, ahol a társadalom különféle rétegeihez tartozó emberek még csak megközelítőleg sem pontos tapasztalatokkal rendelkeznek egymásról.

Miért is baj ez? Azért, mert tapasztalat és ismeret nélkül nincs egyenlőség, amely pedig a demokrácia forrása. A demokratikus fejlődésben épp az a lényeg, hogy tapasztalatok cserélődnek és összegződnek; a civil társadalom nyilvánosan dolgozza fel a másikról, a másokról való tudását, ezáltal járulván hozzá a politikai rendszer egyre szilárdabb működéséhez.

A tapasztalatgyűjtés tehát csak látszólag elvont, valójában nagyon is konkrét program. Egyetlen esetet szeretnék itt kiemelni, s ez a kultúra világa. A kultúrának most nem a „magasszférájára” (a szépművészetre) gondolok, hanem arra, amely a mindennapi élethez tartozik. Feltűnő módon a mindennapi életről való tapasztalatunk és tudásunk nem sokat változott a rendszerváltás kezdetétől; alig van kulturális termékek (például filmek) által közvetített ismeretünk arról, mi történik a társadalom különböző szféráiban.

Voltaképpen ilyen mindennapi kulturális deficit az is, hogy a baloldalnak nem alakult ki ismerete a jobboldalról, és fordítva pontosan ugyanez a helyzet. Márpedig ahhoz, hogy majdan érvényes és mélyreható megegyezés jöhessen létre a sokat emlegetett alapkérdésekben, mindenekelőtt tudnunk kellene azt, hogy kivel is szeretnénk megegyezni. Ezt ma a két meghatározó oldal nem akarja tudni. Mindkettő képe a másikról kizárólagosan negatív: kis túlzással a baloldal fasisztának tartja a jobboldalt, a jobboldal kommunistának a baloldalt. Ezzel a stigmatizálással már eleve lehetetlenné teszik a közeledést, az ettől eltérő tapasztalatszerzést. Másfelől mindkét oldal megfogalmazza vágyait egy európai jobboldalt és egy európai baloldalt illetően: mindkét oldal szeretné, ha vetélytársa végre olyan lenne, mint európai modellpártjai. Csak éppen arra nem jönnek rá, hogy ők is vastagon benne vannak abban, hogy ellenfeleik olyanok, amilyenek, s nem tudnak megváltozni. Ahogy mondani szokták: ők azok, akik közösen fenntartják ezt a mai, tapasztalathiányos és végletekig polarizált rendszert.

Mire volna tehát szükség?

Arra, hogy lassacskán tudomásul vegyünk egy alaptényt: a magyar demokrácia nem pontosan olyan, amilyennek vágyainkban elképzeltük. A magyar jobboldal nem úgy konzervatív, ahogyan a fejlett európai jobboldali pártok azok; a magyar baloldal pedig nem úgy baloldali, mint a fejlett országok szociáldemokrata pártjai. Ennél nagyobb lecke talán nincs is: fokozatosan meg kell tanulnunk ezt a „másságot”.

Ennek forrása magából a történelemből jön. A magyar múlt formálta ki ugyanis olyanokká a magyar pártokat, amilyennek manapság mutatkoznak. S ne gondoljuk, hogy amit most állítok, valami ásatag múltba nézés. Minden ország pártjait a történelem formálja ki; csak mi valamilyen rejtélyes okból a történelem posztmodern elhalását vizionáltuk 1990 után. Ha pedig – véltük sokáig – nincs történelem (csak jelen és jövő van), akkor mindenki tiszta lappal indul. A jól hangzó szlogen viszont leszoktatott minket arról, hogy tapasztalatokat kell szereznünk a másikról. Úgy tűnt sokáig, nem kell, mert mindenki automatice demokrata, mindenki a jelenben és a jövőben él. Hogy ez mennyire nincs így, napjaink minden oldalú válsága mutatja.

A történelem „visszatéréséből” pedig két következtetés adódhat. Az egyik a sértődés („úristen, hát mi folyik itt”); a másik az ösztönzés („el kell kezdeni megismerni a valós társadalmi folyamatokat”). Mondani sem kell: ebben az utóbbiban hiszek. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy a tapasztalatgyűjtés (már ha megindul) zavarba fog ejteni minket, mert a magyar társadalomról sok olyan dolog derülhet ki, amit gondolni sem mertünk volna. Például az, hogy a magyar jobboldal még annál is olyanabb, mint amit neki tulajdonítanak, és a baloldal nemkülönben.

Valós helyzetünkkel azonban fokozatosan szembesülnünk kell. Máskülönben a magyar demokrácia homokvárra épül. Nem választási jelszavaknak tehát ezeket javasolhatjuk: tapasztalat, megismerés, fokozatosság.

* A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.