„Normálisan elmondtam a polgármesternek, hogy mi a problémám, erre hozzáfogott velem ordítani, kiabálni és mocskolódni, én meg csak néztem, hogy hát miféle viselkedés ez, és azért csak odaszóltam neki, hogy álljon már meg a menet, polgármester úr, emberek vagyunk, én is ember vagyok, maga is ember, tisztelje bennem az embert és a koromat.

Ötvenöt éves asszony vagyok, velem ne üvöltözzön úgy, mint egy állattal. Embernek születtem, nem pedig állatnak, még ha most közmunkás lettem is. Állatnak néznek, ide jutottam öregkoromra! De hát mit számít, hogy én ki vagyok? Én havonta negyvenkilencezer forintot kapok, míg ők a városházán tintapatronra többet költenek, mint amennyit mi otthon egy hónapban megeszünk. Ennyit érünk. Nézze csak, kedves uram, hogy miféle munkát csinálunk mi itt egy hónapja: kaparjuk a földet az árokparton. És ez itt most még puha is! De látta volna múlt héten a másik utcát, ott a föld olyan kemény volt, mint a beton.

Csákányt kellett hozzá kérnem az egyik háztól, még szerencse, hogy ismerősök laktak ott. Hát ezt kell nekem csinálnom ötvenöt évesen: a huszonegyedik században, asszony létemre csákányozni napi nyolc órában az utat?! Kérdeztük a hivatalban, hogy miért nem küldenek ide helyettünk gépeket, azok megcsinálnák egy nap alatt, amivel mi egy hónapja csak szenvedünk. Tudja, hogy mit válaszoltak erre? Hogy nincsen pénz üzemanyagra, amúgy pedig jobb lenne, ha meghúznánk magunkat, mert addig örüljünk, amíg legalább minket ki tudnak fizetni.

Hát miféle hivatali munka folyik itt, kérdezem én, ha a huszonegyedik században egy polgármester nem tud pénzt szerezni gázolajra? Bezzeg ordítani, azt tud, de üzemanyagot szerezni nem. Közben meg nem is ő fizet minket, hanem az állam. Ne gondolják, hogy én egy tudatlan öregasszony vagyok, tíz évig műszakvezető voltam egy varrodában, mindent rám lehetett bízni, az anyagbeszerzéstől kezdve a számlázásig. Kérdeztem is a hivatalban, hogy egykori varrodai műszakvezető létemre miért kell nekem csákányozni az utcán reggel héttől, mire azt mondták, hogy más munkát nem tudnak adni. De kérdezem én, hogy miért nem tudnak? Hát nem azt ígérték, hogy lesz itt egymillió új munkahely tíz év alatt? Három éve pöffeszkednek ott az Országházban, három év alatt háromszázezer új munkahelynek kéne itt lennie, és abból talán nekem is jutott volna egy.

De látja, kedves uram, nekem nem munkahely jutott, hanem egy csákány. Azt kívánom az uraknak ott az Országházban, hogy fogjanak egy csákányt, és álljanak ide mellém reggel hétkor, majd meglátják, hogy mennyit kell dolgozni azért a szaros negyvenkilencezer forintért. Már bocsánat, hogy így beszélek, kedves uram, de én műszakvezető voltam egy varrodában, és ide jutottam, az árokpartra. Sosem gondoltam volna. Tizenöt évet húztam le abban a varrodában, abból tízet műszakvezetőként, engem ott szerettek és becsültek. Nagyon jó volt ott dolgozni, pedig hajnali négykor kellett kelnem, hogy ötre beérjek, érti, kedves uram, tizenöt éven át mindennap reggel négykor keltem! De olyan szép életem sosem volt, mint akkor. Ha problémám volt, szóltam a főnöknek, az meg behívott az irodájába, és megkérdezte, hogy mit segíthet. Drága ember volt. A mai eszemmel azt mondanám neki, hogy segíthet, drága főnök úr, vágjon csak egy csákányt a fejembe. De gyorsan, főnök úr, hogy már ne szenvedjek sokáig.”