A Belügyminisztérium a kormány kérésére kidolgozta a köztemetésekkel kapcsolatos költségcsökkentési koncepciót. E szerint a temető fenntartója köteles lenne külön parcellát kijelölni a szociális temetkezési helyek számára, az állam biztosítaná a koporsót, az urnát, sírjelet. A temetésnek azonban feltétele lenne. Az, hogy az eltemettető vagy az általa felkért személy vállaljon személyes közreműködést a temetés során: öltöztesse föl az elhunytat, ássa ki a sírhelyet, ravatalozza föl a hozzátartozóját, búcsúztassa el, a koporsót, az urnát engedje le, hantolja el.

Ejha, csettinthetünk, kormányunk valóban merész távlatokban gondolkodik, hiszen vannak területek, amelyekbe belép, így államosítja például a magánnyugdíjakat, az egészségügyet, az oktatást, hovatovább a teljes pedagóguskart, és vannak olyanok, amelyekről elegánsan kivonul, természetesen annak érdekében, hogy ezzel is a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szellemiségét hirdesse. E szellemiség leírható a semmi sincs ingyen, illetve a mindenért meg kell dolgozni gondolatkörével, kiváltképpen annak, tegyük hozzá, aki szegény.

Egy élő klasszikus, Lázár János az e körbe tartozókat úgy határozta meg igen pontosan, hogy „szegény, tehát nincs semmije. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete”. Meg annyi a halála is. Külön parcellába kerül, hogy holtában se tűnjön egyenlőnek.

Nézzük persze ennek a jó oldalát, hiszen a semmi sincs ingyen gondolatköréből könnyen eljuthatunk a munkaalapú társadalom nagy ívű eszmerendszeréig, igen, itt még szerettünk eltemettetése is csak munkaalapon történhet. Elmegyünk a halottasházba. Szivaccsal megtisztogatjuk a testét. Gondosan levágjuk a lábán és a kezén a körmét, megigazítjuk a haját. Megborotváljuk. Igyekszünk a pengével az arcát, a nyakát meg nem sérteni. Föladjuk rá a leggondosabban összeválogatott ruhadarabokat. Törekszünk arra, hogy a legkevesebbszer mozdítsuk meg. A nadrág és az ing fölhúzásánál megpróbálunk segítséget kérni, hogy valaki emelje meg és tartsa a testét. Az inget alulról fölfelé gomboljuk. A nyakkendőt akkurátusan kötjük. Összesöprünk magunk után. Meghallgatjuk az eligazítást, ásót vételezünk, szemlét teszünk a terepen, fölmérjük a talajviszonyokat, tenyerünkbe köpünk, ásunk. Méricskélünk. Újra ásunk. Ravatalozunk. Hantolunk. Búcsúzunk. Így temetjük apánkat.

Vigasztalhat azonban bennünket az a tény, hogy ha már éltében nem jutott ki neki, holtában legalább nyugta lehet: errefele nagy keletje van a kegyeletnek. Szombathelyen például többen jelezték, hogy a Jáki úti temetőben lévő sírokra kihelyezett koszorúkat letarolta valamilyen állat. Kiderült, hogy őzek járnak arra éjszakánként, mert hiányzik a kerítés egy része. A megyei temetkezési cég vezetője ezért kegyeleti okokra hivatkozva nem a kerítést hozatta rendbe, hanem egy vadásztársasághoz fordult, ugyan, lőjék már ki az őzeket. Még szerencse, hogy a vadásztársaság elnöke mindenkit megnyugtatott, vemhes vagy a gidáját vezető nőstényeket e rendkívüli helyzetben sem akarnak kilőni. A többi nyugodjék békében.