Gondolkodó polgár kerestetik
A változás, ami utat akar törni, valóban radikális: a szekuláris, azaz az állam és egyház szétválasztása elvén nyugvó, valamint az alapvető emberi szabadságjogok tiszteletben tartását valló polgári demokrácia helyett az államot és egyházat egybeolvasztó, vallási-erkölcsi alapon álló társadalmi forma bevezetése. Van–e esély arra, hogy ez a modellváltás egyszer csak bevetté válik, és terjedni kezd? Meggondolandóak az alábbiak:
1 A felvilágosodás, avagy a liberalizmus szellemisége által meghatározott modern társadalmak válságának a hatásait – gazdasági és erkölcsi területen – szorongató létbizonytalanságként élik meg a tömegek. Jöjjön most már inkább a rend, az erkölcs, a vallás – vallják nem kevesen. A szóban forgó modellváltás társadalmi támogatottságra találhat. Amikor a tömegek betelnek valamivel, és változást akarnak, akkor a lényeg az, hogy változás legyen. Az irányát nemigen mérlegelik, vakon bíznak abban, hogy annál, ami a jelen, már csak jobb jöhet. Könnyen bekövetkezik az átváltás egyik szélsőségből a másikba, egyik tévedésből a másikba. Az ésszerűség – hogy meg kéne tartani azt, ami jónak, és javítani azon, ami rossznak bizonyult –aligha érvényesül. „A történelem az élet tanítómestere” mondás a gyakorlatban többnyire nem működik. Az emberiség emlékezete rövid. Egyre gyakoribb ma például a „virágzó középkor” emlegetése „sötét középkor” helyett, és egyfajta középkor nosztalgia is megnyilatkozik.
2 Anagy keresztény egyházak a Római Birodalom szövetségesévé vált ókori egyház, majd az ebből kinőtt középkori egyház örökösei. E történelmi tradíció hátterén üdvözlik a láthatáron megjelenő modellváltást. Máig fenntartják ugyanis a IV. századi konstantinuszi fordulat pozitív értékelését. Annak idején is szinte elbűvölte Euszebioszt, az „egyháztörténet-írás atyját” az a változás, hogy a korábbi üldözések után hirtelen a császár szövetségesévé lett a keresztény egyház klérusa. Jellegzetes a Konstantin uralkodása 20. évfordulóján tartott ünnepségről való megemlékezése: „A császári lakomáról egyetlen püspök sem maradt távol. Ami ott történt, minden képzeletet felülmúlt: lándzsahordozók és nehéz fegyverzetű testőrök álltak a palota csarnoka előtt, az Isten emberei azonban félelem nélkül bejutottak a palota belsejébe… Bárki azt hihette, hogy Krisztus országának képét látja vagy álmot, nem éber állapotban szemlélhető valóságot”. (Vita Constantini, Idézi: Római Történeti Chrestomathia, Tankönyvkiadó, 1963, 278–279. o.)
Mai egyháztörténet-író is így értékeli a konstantinuszi fordulatot: „Az egyház elnyerve szabadságát, szabad mozgási és kibontakozási lehetőséghez jutott. A kereszténység igazán csak a minden korlátozás nélküli szabadság, és az államtól jutott támogatás birtokában válhatott világegyházzá, építhette ki a maga teljes gazdagságában szervezetét… [Így vált] lehetővé, hogy a profán kultúrát és a nyilvános életet nemcsak keresztény tartalommal töltse be, de ezeket a kereszténység szellemében gyökeresen át is alakítsa”. (Dr. Marton József: A keresztény ókor, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004, 126. o.)
Azért nehéz a konstantinuszi fordulat átértékelése, mert ez csak azon az alapon történhetne, ha a kereszténység fogalmának, mibenlétének az értelmezése is az eredeti jézusi kijelentésekhez igazíttatnék. Ennek pedig az a lényege, hogy a valódi Krisztus-követés „keskeny útját” csakis önkéntesen lehet vállalni, és tilos bárkire kívülről, felülről, a világi hatalom szövetsége által kínált eszközökkel (például ideológiai átnevelés az oktatás egyházi befolyás alá vonásával, nyomásgyakorlás érdekek és szankciók révén) rákényszeríteni. Ezenkívül a valódi kereszténység nem csupán személyes, erős lelkiismereti meggyőződést alakít ki az emberben, hanem mások lelkiismereti meggyőződésének a feltétlen tiszteletben tartását is megkívánja. Az „államegyház” viszont elkerülhetetlenül partnerré válik a lelkiismereti szabadság elnyomásában, mivel a politikai erő, amellyel szövetségre lép, hatalmi eszközökkel kívánja elérni a maga céljait. Huszadik századi egyháztörténet-író tollából való az alábbi megállapítás: „[Az inkvizíció a középkorban] bizonyos fokban érthető és szükségszerű volt… Az egymással igen szoros kapcsolatban álló egyházi és világi hatalom kötelességének tartotta, hogy a legszigorúbb eszközökkel lépjen föl azok ellen, akik gyakran a vallás, sőt az állam és a társadalom alapjait akarták felforgatni.” (Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története, Ecclesia Kiadó, 1983, 445–446. o.)
Ritka, hogy a hiteles kereszténységet olyan tisztán képviselje valaki, mint ahogyan az alábbi sorok szerzője: „Sokan úgy gondolják, hogy össze kellene fogni a világ kereszténységének, és egy közös keresztény frontot kellene kialakítani az erkölcsi élet területén jelentkező veszedelmekkel szemben. Akármilyen kegyesen hangzanak is ezek a szavak és jelszavak, pontosan ez az, amit Jézus nem akar... Jézus egyáltalán nem az a valaki, aki a maga eszméjének a nagy tömegeket akarná megnyerni, s velük a világ felett uralkodni akarna”. (Joó Sándor ref. lelkész: A Hegyibeszéd, Budapest, 2006, 155–156. o.)
3 Alegnagyobb baj pedig a gondolkodó, lelkiismereti meggyőződésekkel rendelkező emberek hiánya, majdhogynem a kiveszése ennek az emberfajtának. A polgári demokrácia is csak gondolkodó polgárok társadalmában működőképes igazán. Lelkiismereti szabadság pedig csak addig létezik, amíg van rá igény, mert emberek lelkiismereti meggyőződéssel ragaszkodnak a maguk értékrendjéhez, és nem tudnak, nem akarnak mással azonosulni, még az életük árán sem. Konkrét példa arra, hogy milyen rossz a helyzet ebből a szempontból hazánkban is: a gyerekek kötelező óvodába íratása hároméves kortól, a korábban világnézetileg semleges, állami iskolák tömegének egyházi kézbe adása, majd a hit- vagy erkölcstan (létezik-e ideológia semleges erkölcstan, ill. etikatanár – ez külön kérdés) kötelezővé tétele a közoktatásban, a tisztázatlan hátterű és tartalmú relaxáció tantervbe iktatása – mindezek végbemehettek anélkül, hogy a lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében érdembeli felszólalás történt volna. Pedig akár az alaptörvény 16. cikke is alapot adna ehhez: „A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést”.
Nagy szükség van tehát a gondolkodás kultúrájának az erősítésére, mert valódi erkölcs csakis ezen az alapon formálódhat az egyének életében, amelynek a pozitív hatásai azután az egész társadalomban is érzékelhetővé válnak. Nagy igazság: „Igyekezzünk helyesen gondolkodni: ez az erkölcs alapelve”. (Blaise Pascal, Gondolatok, 347. töredék)
* A szerző teológiai főiskolai tanár.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
