Úgy gondolta hazánkfia Tibor, jobb az ilyesmit egyedül intézni, az embernek mégiscsak önmagában van a legnagyobb bizodalma. Nem riasztotta tehát a mentőket az osztrák kistelepülésre, hanem a munkagép által levágott alsókarját bebugyolálta a pulóverébe, aztán berakta a kocsi csomagtartójába. Megivott két liter vizet, hogy pótolja a folyadék- és vérveszteséget, majd a volán mögé ült, és elrobogott a 20 kilométerre fekvő Eisenstadtba (Kismartonba).

Megállt a kórház előtt, ahol is az autóban ülő ember friss végtaghiányát nem érzékelő portás udvariasan felhívta a figyelmét, hogy ki se szálljon, mert ez a parkoló a súlyos sérülteknek van fenntartva. Tibor nem vitatkozott, nem győzködte a hivatalos kórházi embert – talán megszokta, hogy idehaza ezen a fronton úgysem lehet igaza –, türelmesen keresett egy parkolóházat, ott letette a kocsit, ép kezével előkotort a zsebéből némi aprót, parkolójegyet váltott, majd visszament a kórházba, finoman letette a nővérek asztalára a levágott kezét, s azt kérte, hogy ha van rá mód és idejük engedi, varrják már neki vissza a kezét, hiszen valószínűleg szüksége lenne még rá – gyaníthatóan az ausztriai munkavállaláshoz is –, lévén csupán 37 esztendős.

Ellentétben azzal a magyar kormányzati közvélekedéssel, miszerint a világsajtó torzan látja és láttatja nemzetünk valóságát, elszabotálja értékeinket és érzéketlen a magyarok cselekedetei iránt, a német Bild hüledezve méltatja Tibor önellátó talpraesettségét, azt pedig kiemelt dicsőségnek tartja, hogy a magyar vendégmunkás még a parkolójegyét is kötelességtudóan megvásárolta, mielőtt befeküdt volna az első hatórás műtétre, melyet egyébként már Bécsben végeztek el, miután az elképedő eisenstadti doktorok haladéktalanul riasztották hozzá a mentőhelikoptert.

Gyanítom, hogy Tibor ezzel a cselekedetével megszámlálhatatlanul többet tett a külföldiek általában nem túl hízelgő magyarságképének az átfestéséért, mint a rendszerváltás utáni valamennyi hazai kormány együttvéve. Tibornak persze vélhetőleg szüksége volt némi magyar tapasztalatra ahhoz, hogy önmaga házaljon saját levágott kezével. Egy elkényelmesedett nyugat-európai uniós polgárnak ilyesmi eszébe sem jutna. Azt számolgatná, hogy a társadalombiztosítása professzori vagy csak főorvosi ellátást garantál-e neki, egy- vagy kétszobás kórteremre futja-e az egészségpénztárral kötött szerződéséből. Tibor azonban, ez az ismeretlenül is ízig-vérig magyar ember még Ausztriában sem az államban, nem az érvényes szerződések erejében, garanciáiban bízott mindenekelőtt, hanem önmagában.

Mindenesetre az már figyelemre méltó, hogy még nem kezdte el egyedül a kezét visszavarrni.

A. Tibor bécsi kórházi ágyán a műtét után