„Rávehetők-e a betegek, hogy mindenki maga után takarítson” – tegnapi cikkünk szerint egyebek között ezen (meg a közös illemhelyek tisztán tartásán, a fertőtlenítési protokoll betartásán – végső soron többnyire azon, hogy van-e szándék és szappan a napi sokszori alapos kézmosáshoz) múlik, hányan kapják el a magyar kórházakban a súlyos, nagyon gyakran halálos fertőzést okozó bélbaktériumot. 

Évente 90 ezer kórházi fertőzött megállíthatatlanul növekvő esetszám, a tavalyi évben több mint ezer halálos áldozat (az előző évi adat két és félszerese) – mintha egy (nem) fejlődő országban játszódó Vészhelyzet-utánzatot néznénk. A színhely azonban Magyarország, és a kimerevített kép a valóságot mutatja: az új évezred tizenharmadik, és a mindent megreformáló Orbán-kormány uralkodásának harmadik esztendejében az egyik leginformatívabb kórházi statisztika drámai romlása arról árulkodik, hogy a humán infrastruktúra ütemes leépítése – talán az egyetlen irány, amihez a kabinet a választásoktól máig következetesen tartotta magát – kezdi meghozni az első (mérgező) gyümölcseit.

„Itt az idő, hogy megmentsük az egészségügyet!” – ez volt a Fidesz 2010-es választási programjában a Pesti Imre által írt egészségügyi fejezet címe. „A szocialista–szabad demokrata kormányok a reformretorika ellenére az egészségügyet mostoha ágazatként kezelték (...), 2006-ot követően a korábbi évek elhibázott gazdaságpolitikájának oltárán feláldozták, GDP-arányosan az egészségügy a harmadik legnagyobb forráskivonást szenvedte el” – foglalta össze a múlt bűneit a dokumentum, azt is rögzítve: „a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elkötelezett a szolidaritási elvű, nemzeti kockázatközösségen alapuló, egységes biztosítási rendszer fenntartásában”. A program megvalósításába azonban hiba csúszott: úgy tűnik, összekeverték a meghaladni kívánt problémákat a kitűzött célokkal. A forrásszűkítést ott folytatták, ahol az elődök abbahagyták, az egységes egészségbiztosítás viszont ment a kukába, hogy átadja a helyét a kétsebességes, a felül lévőknek kicsivel többért sokkal többet nyújtó ellátórendszernek, ami ellen a jobboldal (szóban) végigharcolta az „elmúltnyolcévet”.

Most ott tartunk, hogy a szektorból a pénz és a munkaerőgárda is két csatornán szivárog: egyfelől felfelé, az általános (fapados) intézményrendszerből a „másképpen biztosítottaknak” járó elit szolgáltatások irányába, másfelől pedig el (az egészségügyön kívülre, illetve külföldre). Az anyagiakkal és a szakemberekkel együtt a még az előző rendszerből örökölt – viseltes, de úgy-ahogy azért működő – egészségügyi kultúra is tűnőben van, és a helyét jellegzetesen harmadik világbeli praxis veszi át: ha gyógyulni akarsz, a boríték mellé gyógyszert, ételt, ágyneműt is hozzál, moss-főzz-takaríts magadnak, éld túl a kórtermek flóráját-faunáját, és akkor talán van esélyed.

A „Nemzeti Ügyek Politikájának” szlogenje érvényesebb, mint a megfogalmazás idején: az egészségügy most még inkább rászorul a (meg) mentőre. Az ágazat súlyos beteg, és a félrekezelés nyomán mára olyan állapotba került, hogy – mint Semmelweis Ignác idején idehaza vagy napjainkban a legelmaradottabb válságövezetekben – már néhány egyszerű kézmosás is sokat segíthet rajta.