Most, hogy mint azt a kormányfő Helsinkiből megüzente, Magyarország elvégezte a házi feladatát, a saját lábán áll, ideje áttérnünk komolyabb dolgokra. Ezért a magam részéről rettenetesen sajnálnám, ha a Budapest által sikeresen letudott házi feladat ellenére is mohón éhezett felzárkózási milliárdok bizonytalanságát, a demokrácia köntösébe rejtőzött kommunista Rui Tavares jelentését, a magyar kormányfő populizmusnak hazudott őszinteségét rútul kihasználva, az Európai Unió akár csak átmenetileg is meghajlásra kényszerítené a kormányt.

Beláthatatlan következményekkel járna ugyanis, ha aztán Varga Mihály első 92,9 milliárdos költségvetési megszorítócsomagja nem volna elegendő, s a tranzakciós illeték emelésének, a bankadó újragondolásának hátborzongató lehetőségétől rettenve, nem épülhetne át időben a Puskás Ferenc stadion. Ha a sikeres felcsúti előtanulmány után befejezetlen maradna a Nagy Terv, amely egyetlen méltó emlékműve lehetne a Fidesz-hatalom nemzetgyarapító munkájának, s egyben a kormányfő makacs labdaszeretetének, amely voltaképpen az egyetlen eszköz arra, hogy a közönséget az arénák karéjába csábítva kirángassa mély gazdasági apátiájából.

Egyben eltántorítsa attól, hogy a fideszes szóvivők krónikus nógatása ellenére önmagát erkölcsi alapon feloszlatni nem hajlandó ellenzéknél keressen a jövőre nézvést reményt. Nem beszélve a talán meggondolatlanul korán letarolt Fradi-pályáról, elszomorodnék nagyon, ha a hajdani Népstadion a Gödör Nemzeti Színházára hajazva félkész romhalmaz maradna. Ha nem merevedne épületbe a rendszer gondolatiságának lényege. Mert abban mégiscsak volna valamiféle hosszú időre szóló jelkép, ahogyan a Fidesz második regnálásának négy évét az építészek hihetetlen ötletességgel, de alighanem akaratlanul is tömören összefoglalták a tervezőasztalon.

A kedves építészeti tervek szerint a Népstadion ölelésében születhetne végre beszédes mementója a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Az erőre kapó Rákosi-kornak a nép keze által a népnek adott ajándékába csomagolva kaphatnák meg a hőn szeretett emberek a mostani kormányfő ajándékát. A diktatúra emlékéből sarjadó autoriter jövő zálogát. Az unió kétkedő nyomására mindez ködbe veszhet, s a rendszer könnyen úgy járhat, mint anno a Gyurcsány-kabinet a zöld kormányzati negyeddel. Magukra vessenek: nem épült meg, így hát nem is maradt utánuk semmi maradandóan szidható, csak a már unalomig harsogott Sukoró meg Bajnai Gordon megannyi, lassan kopaszra cibált libája.

Az már pedig mégiscsak tarthatatlan volna, ha a Fidesz regnálásáról csupán holmi földügyek, Közgép-milliárdok, asszonyverő képviselők meg a fagylaltos nemzeti dohánymaffia jutna az emberek eszébe egy év múlva a szavazófülkékben. Nem fulladhat tehát le a család- és kereszténységellenes unió miatt ilyen egyszerűen a magyar nemzet függetlenségi szabadságharca. Nem renyhülhetünk percre sem, a harc nem ért még véget, rendületlenül tovább kell építenünk az Orbán-rendszer jelképeit.