„Nem akarok panaszkodni, hiszen egészséges vagyok, alig múltam ötven, kezem-lábam megvan. Én még segítség nélkül felakasztom magam.

Hogyhogy miért mondok ilyet? Tönkrementem, Zsoltikám, nem is hallottál róla? Nem? Öregem, nekem végem. Pedig tíz éve még nagyon futott velem a szekér. Láttad biztos te is, jól mentek a vállalkozásaim. Kerestem tisztán havi hétszázezret, volt olyan, hogy egymilliót, a feleségemnek is összejött akkoriban havi négyszáz egy lízingcégnél, jól éltünk, mondom. Úgy éreztem, hogy repülünk. Szó szerint repülünk, érted? Mentünk előre, mint a nyíl.

Mármint ahhoz képest, ahogy kezdtem. Mert én szegény családból jövök, gyerekkoromban sokszor csak egy szem főtt krumpli volt vacsorára kenyérrel. Az én szüleim nem toltak a seggem alá kocsit, mint az egyik osztálytársamnak, egy sebészorvos kölykének, aki érettségire autót kapott, és olyan természetes volt neki, hogy meg se köszönte. De én megköszöntem az anyámnak a vacsorát, Zsoltikám! Amikor már nagyon betegeskedett, bejárónőt fogadtam mellé, s megmondtam neki, hogy a Marika néni majd mindent megcsinál helyette. De amikor először kiment hozzá a bejárónő, hívott is rémülten, hogy biztos eltévesztette a címet, mert ki van takarítva a lakás. Kérdeztem anyámat, hogy mi történt, mire azt mondta szegénykém, hogy nagy keservesen kitakarított ő maga, mert rendetlenség volt nála, és félt, nehogy megszólja majd az az idegen asszony, akit odaküldtem... Ilyen volt az én anyám, Zsoltikám.

Aztán beütött a válság, és 2008-ban leállt minden. Négy vállalkozásomból kettőnek három év alatt vége lett, a maradék kettő befuccsolt tavaly. A lízingcég is megszűnt, ahol az asszony dolgozott, itt vagyunk mind a ketten munka nélkül, és áruljuk a házat, mert hitel van rajta, de nem kell a kutyának se, én meg nem tudok törleszteni a banknak. Tartozok háromhavi részlettel.

De nem törődök én már az egésszel. Találtam az interneten egy észtországi webkamerát, ami élő adásban mutatja az erdőt, hát azt én képes vagyok egész nap nézegetni. A legjobban azt szeretem, amikor a vaddisznók megjönnek enni. Más nem nagyon érdekel, például a politikára magasról tojok. Látom, jól megszedte magát néhány oligarchaver, de engem már ez se érdekel. Az is hülye, aki elhitte Viktornak, hogy itt lesz egymillió új munkahely. Persze biztos lesz, ha Viktor majd feljavítja a statisztikát. Kitalálja, hogy minden munkahelyet meg kell szorozni annyival, ahány embert egy munkavállaló eltart. Miért is ne, ez csak matek, Zsoltikám.

De engem már nem érdekel, hogy mi lesz, én csak nézegetem a vadakat, s hallgatom, ahogy röfögnek. Néha még játszom a távirányítású helikopteremmel, egy kis vacak, harminc centi hosszú az egész, nagyon szeretem. Pár éve vettem, összetörtem kettőt, mire megtanultam irányítani, most már jól megy. Ki szoktam menni a kertbe vele, játszok negyedórát, a lapátok pörögnek, és elfelejtek mindent. Boldog vagyok. Aznap már nem kell bevennem több Xanaxot.

Két hónapja egy délelőtt szél volt, s az én kis szitakötőm átlendült a szomszéd kertbe, nekiment egy fának, leesett. Felhívtam a szomszédot, hogy ha este megjön a munkából, nézzen már be a kertbe, mert ott a helikopter, s kértem, adja vissza, mire szegény ürge megjelent negyedóra múlva, elkéredzkedett a munkahelyéről, és rohant haza, fel volt dúlva, azt hitte, igazi helikopter esett az udvarára. Hát én úgy röhögtem, de úgy...! Rossz kedvem volt pedig. S ha jobban belegondolok, akkor röhögtem utoljára. Igen, két hónapja. Azóta nem.”