Miért beteg a politika?
Belterjes a focink, és belterjes a politikánk. Puskás, Albert, Varga, Bene, Göröcs és Tichy után nem igaz, hogy Magyarországon kivesztek a tehetségek. Hová lettek? Kicsi ország, kicsi a merítés, szokták mondani. De 1920 óta nagyjából ekkora, és mégis világklasszisaink voltak. A kisebb Horvátországban miért jobbak minden labdajátékban nálunk?
Ahogy a hazai foci „legjobbjait” nem jegyzik a nemzetközi színtéren, olyan szánalmas Orbán és kormányának megítélése a világ normálisabb részében. Ahogy focistáink egy egyeneset nem tudnak rúgni a labdába, úgy Orbán száját sem képes egy nemzetközileg értelmesnek minősíthető mondat elhagyni. Miközben az itthon maradt fél ország lassú éhhalálra készül, Orbán azt harsogja, Európa tőlünk tanul válságot kezelni. Miközben gazdaságunk az utolsók között teljesít az unióban, Orbán tündérmeséről és gazdasági csodáról regél. Miközben nagy dérrel-dúrral rezsit csökkent, sunyi módon a megtakarítást a cigaretta – a trafiktörvény eredményeként emelkedő – árában szedi vissza.
Új arisztokráciát, új burzsoáziát eszkábál a magafajtákból, akik ugyanúgy nem fogják állni a nemzetközi versenyt, ahogy ő sem állja. Ezért nem kell Európa, mert az Orbán-rendszer csak a kilencvenháromezer négyzetkilométeren belül életképes, ott is csak ideig-óráig, ugyanis ez a rendszer önpusztító. Miért? Mert a személyes ambíciókat és törekvéseket megöli. Nem a tehetség, nem a szorgalom, nem a szaktudás a kiválasztás és a kiválasztódás legfontosabb szempontja. Egy dolog a lényeg, a párthoz való hűség.
Orbán a 2014-es – egyébként eddig erős – győzelmi esélyeit a trafikpanamával jelentősen rontotta, ebbe valószínűleg belebukik. 2002-höz hasonlóan mára szinte minden társadalmi csoportot és réteget megsértett és megalázott. De a legnagyobb csoport, a dohányosoké, még hátra van. A dohányosok utcára kényszerítése, majd az onnan való kitiltásuk már több mint megalázó volt. Most azonban a negyvennyolcezer eddigi árus kisemmizése az ötezer csókos helyzetbe hozásáért több mint aránytalan. Az árrés miatti cigarettadrágulás csaknem négymillió dohányost plusz családjaikat érinti. Ők már nagyon sokan vannak. Ha csak száz forinttal drágul a cigi, akkor az havi háromezerrel több kiadás, fuccs a rezsicsökkentésnek. Ennyivel kevesebb marad kenyérre, tejre.
De mi történik, ha az ellenzék, ne adj’ isten vagy hála istennek, győz? Hát semmi. Ugyanis Orbán saját bevallása szerint megkötötte a következő húsz év kormányainak a kezét, erről szól az új alaptörvény. Azonban ez a kisebbik baj, hiszen alaptörvényt lehet változtatni, ha van hozzá kellő intellektuális háttér, és nemcsak politikai, hanem társadalmi kultúra. A nagy kérdés, hogy van-e? Lehet, sőt bízom benne, hogy van, de sajnos még nem látszik. Ugyanis a hazai baloldal ugyanannyira van leszakadva a nemzetközi baloldaltól, mint Orbán Merkeltől vagy az angol miniszterelnöktől, Camerontól.
Az egész politikai elitünk úgy aránylik a nemzetközi szintekhez, ahogy labdarúgásunk a nemzetközi mezőnyhöz. A futottak még kategória sereghajtói vagyunk. Szerencsétlen Orbán fiatalkorában választhatott volna más, esetleg sikersportágat, mint a kajak-kenu, bár lehet, hogy azt is tönkretette volna. Az egészségügyből, az oktatásból kivont milliárdokból stadionokat építeni olyan kormányzati szellemi teljesítmény, mint a pályán jó foci helyett csípőre tett kézzel nagyokat köpni. Magyarország jövője nem azon múlik, hogy a jobb- vagy a baloldal győz-e, hanem azon, hogy társadalmi kultúránk közelíteni fog-e az európai átlaghoz, mert sajnos ahhoz képest erősen le vagyunk szakadva.
Épített, természeti környezetünk, városaink, falvaink siralmas, elhanyagolt állapotban vannak, pusztul az ország. Közlekedéskultúránk, öltözködésünk, ápoltságunk harmadik világbéli állapotokat idéz. Tekintetünkből és testbeszédünkből a bizalmatlanság és ezer év reményvesztettsége köszön vissza. Nem bízunk egymásban, és nem bízunk magunkban sem. És a jövőnkben sem, az egyke már népszokás. A szekták helyét ma a szappanoperák idilli világa vette át, ott láthatjuk, hová nem fogunk eljutni e világi életünkben.
Magyarország jövője azon múlik, hogy lesz-e bennünk igény a változásra. Ha önmagától nem lesz, jön-e, aki gerjeszti vagy felkelti e vágyat? Lesz-e aki – szemben Orbánnal – képes előhívni a lelkünkben megbúvó jobbik ént, és ezzel a társadalmi tőke szintjét emeli. Pap, tudós, művész, bárki. Ha igény támad, képesek leszünk-e azokat kielégíteni? Képesek leszünk-e változásokat véghezvinni és megvalósítani? Képesek leszünk-e a honi ellenségeskedés kultúráját, a sikeres nemzetekre jellemző együttműködés kultúrájával felváltani?
Képesek leszünk. Jelek már vannak. Szaporodnak a pártok, a civil szervezetek. A sok párt a sokrétegű társadalom sokrétű igényeit lesz képes artikuláltan képviselni. Megismerjük egymást. Nem tömeg és néppártok kellenek ma Magyarországon, mert a tömeg igénytelen és tehetetlen és kulturálatlan. Tömegpártok tehetetlen, igénytelen és kulturálatlan tömegeket teremtenek, mert erre van szükségük. Főleg nem ideológiai alapon álló tömegpártok kellenek, mert a jelen világ bonyolult kérdéseire nincsenek adekvát ideológiai válaszok.
A legreménykeltőbb, a Bokros Lajos fémjelezte MoMa, a Modern Magyarország Mozgalom, amely vegytiszta kapitalistapárti képződmény. Egy demokrata-kapitalista rendszert sikeresen működtetni képes társadalmi kultúra szükségességét is hirdeti. Nem mindenkihez kíván szólni, csak azokhoz, akik elvetik az állam mindenhatóságának jobb- és baloldali eszményét, akik hisznek a versenyben és a piacgazdaságban. Az elmúlt évtized kapitalizmusellenes jobb- és baloldali törekvései miatt nincsenek sokan, főleg nem elegen, de már vannak. Azon kevesek, akik a hibát nemcsak a rendszerekben keresik, hanem a saját cselekedeteiket is felelősség hatja át. Akikben megvan a szándék arra, hogy ne mindent az államtól várjanak, hanem felelősen akarnak önmagukról és szűkebb-tágabb környezetükről gondoskodni.
Az együttműködés, az egymás és önmagunk iránt érzett felelősség, az öngondoskodás kultúrájának kell gyökeret vernie a szembenállás, az álnemzetieskedés és az álmagyarkodás, a permanens szabadságharc kultusza helyett. A magyar politika addig marad beteg, amíg a társadalmi kultúránk, közgondolkodásunk beteg (Kopp Mária és Skrabski Árpád kutatásai a Magyar lelkiállapot című tanulmányban, 2008). A mentálisan beteg politikai elit nem akarja a társadalom gyógyulását, mert egy egészséges társadalom rövid úton elzavarná. Ők a Nemzeti Együttműködés, „Együtt maradjunk hülyék” programját támogatják.
Nem a jobb- vagy baloldal győzelmén, hanem egy változó, pozitív irányba változó nemzeti kultúra térnyerésén múlik Magyarország jövője. Nehéz, de nem reménytelen a helyzetünk. Focinyelven szólva, innen szép a győzelem. Hajrá!
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
