Képtelenek leszállni az ügyről. Mint amikor az áramütés odaragasztja a vezetékhez a szerencsétlenül járt állatot, lóg rajta, nem tudod eldönteni, hogy remeg vagy kapálódzik.

Talán be sem kéne ismerni, hogy lelepleződtek, rajtavesztettek, csak hallgatni, nem folytatni. Mert az már kiderült róluk, hogy önkorrekcióra, bibliai értelemben (a kifejezés kevésbé, de az értelmezési keret mostanában menő náluk) megtérésre alkalmatlanok. Ennek a mocskos trafikügynek nincs olyan momentuma, amely ne volna jellemző arra, hogyan képzelik el azt a világot, amelyben jól érzik magukat, amelyben ők húzatják a nótát. Utálom a túlzó kirohanásokat, megbélyegzéseket, általánosításokat, amelyekben ők régóta eminensek; tanulni lehet tőlük, ahogy ellenfeleiket módszeresen kikészítik; szerkezete, dramaturgiája van a vad becserkészésének, az elejtésnek, nincs kegyelem. Fegyelmezze tehát magát az ember, egy sarki trafik koncesszióba adásából ne vonjon le drabális következtetéseket, ne essen abba a hibába, hogy hibát váddá nagyít.

Csakhogy hetek óta ők húznak fel újabb és újabb emeleteket a rogyadozó házra, mintha azzal tüntethetnék el az alapokat. Vagy nem értik, hogy miről van szó, vagy az eddigi mutatványok sikere vakítja el őket, és azt hiszik, hogy egy intésre el lehet tüntetni a sok hálás rokont, komát, nagymamát – kármentésként elég odadobni néhány vigasztrafikot. Egy komplett vezérkar válik a szemünk előtt óvodássá, ahogyan szocira, multira mutogat, és nem hajlandó tudomást venni arról, hogy minden egyes akció róluk állít ki bizonyítványt, ráadásul egyre általánosíthatóbbat, egyre lesújtóbbat.

Kitartó munkával találnak és büszkén felmutatnak az MSZP és Puch rokonának hitt trafikhoz jutó fideszest, majd tovább botladozva a Philip Morris dohányipari mogulnak esnek neki, mert neki érdeke és pénze is van arra, hogy felépítse ellenük azt a propaganda-hadjáratot, amelyet tégláról téglára ők hordanak össze. Így gondolják, mert saját hadjárataikat is így tervezik. Ezek az eszközeik. Megvádolják fecsegő társukat is, hogy hazudik, polgármester akar lenni, kiabálásuktól hangos Szekszárd. Közben Pesten már sejtik, hogy hangfelvétel van a mutyi helyi „lebontásáról”, a központi intenciókról, az államtitkár az újabb botrány elé vág, s a laikus azon csodálkozik, miként foszlik semmivé még a minimális szégyenérzet is.

A magasra csapó hullámok közé pedig nem mentőhajót vezényelnek, hanem torpedórombolót. A Vidékfejlesztési Minisztériumnak eszébe jut, hogy ideje elővenni újra a Hajdú-Bét-ügyet.

Természetesen úgy, mintha annak bukását személyesen a politikai ellenfél, Bajnai Gordon intézte volna, a károsultak pénzén ő gazdagodott volna meg, s nem a Wallis, amelynek akkor az élén állt, vesztett volna több mint tízmilliárdot. Lejáratása miatt indított pereit Bajnai megnyerte, de nem számít, a történet újra és újra meglovagolható. Gusztus kérdése, hogy ez nemes küzdelem vagy iszapbirkózás – olykor-olykor összemosódhat a kettő. De amikor Debrecenben büszkén bejelentik, hogy a kormány tíz év után viharos gyorsasággal kétszázmilliót szán a vesztesek kárpótlására, az adófizetők, a magyar emberek pénzét. Érződik, az agytröszt azt hiszi, ez az a tromf, amelyik mindent üt. A reflektorok a trafikokról Bajnaira szegeződnek, az éles fényben senki sem lát át a szitán.

Talán csak a szegény gilisztások. Megbukott magáncégek temérdek kisemmizett, pórul járt alvállalkozója vagy a szélnek eresztett malévesek, akik mostantól joggal reménykedhetnek, hogy eljöhet az idő, amikor politikai céllal az állam őket is kárpótolni fogja.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD