Tamás Ervin: Társasjáték
Adott három politikus, akik közül kettőnek az életútja, világról alkotott képe szinte fedi egymást. Gyurcsány Ferencnek egykoron kevés olyan politikai támasza lehetett, mint Bajnai Gordon, ő volt az a minisztere, akit habozás, megalkuvás nélkül választhatott csapatába, s a köztük lévő egyre több és élesedő vita ellenére a tragikomikus utódkeresés nem véletlenül végződött azzal, hogy mind a szocialisták, mind a szabad demokraták kénytelen-kelletlen, de Gyurcsány szája íze szerint döntöttek és Bajnait emelték a kormányfői székbe. Ma ez felejteni való emlék mindkettőjük számára.
A történet harmadik szereplőjétől, Mesterházy Attilától eleinte mindketten idegenkedtek, talán le is becsülték képességeit. Bajnait és Mesterházyt előbb rendelte furcsa párként egymáshoz a sors: Mesterházynak, a szocialista frakció vezetőjeként képviselőtársaival szinte folyamatosan kellett elfogadtatnia olyan döntéseket, amelyektől kiverte őket a víz. Tény, hogy a kormány intézkedéseit nemigen befolyásolta a választási kampány, azt pedig, hogy javult a költségvetési egyensúly és az ország külföldi megítélése, inkább büntették, mint honorálták a választók.
A szocialisták történelmi veresége után Mesterházy Gyurcsány Ferenccel találta magát szemben. A fiatal politikust a szocialisták „nagy öregjei” a status quo megőrzésének reményében emelték a pártelnöki székbe, vívja csak meg ő a harcot egyfelől a közítélettel, másfelől a hátsó traktusból ismét előre törő Gyurcsánnyal szemben. Csakhogy a várakozás ellenére nem a párt gyűrte maga alá Mesterházyt, hanem ő a pártot. A hatalmi praktikákban edződött öregek nem sokáig örülhettek Gyurcsány türelmes, de szisztematikus kiszorításának, hamarosan nekik is távozniuk kellett az élbolyból. A láthatatlan kések a DK megalakulásával is tovább repkedtek Mesterházy és Gyurcsány között, de az MSZP elnöke mára megkérdőjelezhetetlen vezetője a szocialistáknak.
Bajnai Gordon eleinte tényleg nem akart belépni a politikai arénába. A többi közt épp ez tette titkos favorittá: minél elképesztőbb tarolást végzett az orbáni erőtér, az ellenoldal annál inkább szerette volna őt, a higgadt szakértőt a vállára emelni.
Hosszú töprengés és nagy ránehezedő nyomás előzte meg visszatérését – két civil szervezettel és alapítványával a háta mögött. A bemutatkozás jól sikerült, a folytatás azonban kevésbé, a pártalapítás forgatókönyvébe több nem várt fejezet került, és ez gyengítette az alapkoncepciót, amely szerint Bajnaiék a Fideszből kiábrándult középről és a bizonytalanok táborából gyűjtenek majd voksokat. A volt miniszterelnök színre lépése elsősorban a baloldalon keverte meg a lapokat. A Demokratikus Koalíció nem tudott számottevő részt kihasítani az MSZP-ből, a felmérésekben tartósan a bejutási küszöb alá került, a szocialisták pedig néhány százalékkal le- és fellifteznek, de tulajdonképpen stagnálnak. A közéleti terepasztalon tehát hiába látszik jól a rés, amely betöltésre vár, egyelőre késik az áttörésként értékelhető változás. Bajnai hiába tartott jól felfogott érdekében távolságot a baloldali és a régi liberális csoportoktól, azok, akiket meg akart nyerni, az ő közelségétől is tartottak. Nem lett hát világraszóló lakodalom, csak néhány nyögvenyelősen tető alá hozott szövetség, rosszul elsült kezdeményezés, suta kommunikáció.
Mára az Orbán Viktort leváltani akaró, függetlenségükre (azaz a szocialista párttal szembeni intaktságra) sokat adó erőknek nemcsak azt kellett tudomásul venniük, hogy az MSZP nélkül ez nem fog menni, hanem azt is, hogy a szocialisták igényt tartanak arra, hogy elsők legyenek az egyenlők között. Nyitottak, rugalmasak, de ők akarják fújni a passzátszelet – márpedig ez akkor is beárnyékolja a korszakváltás ígéretét, ha Mesterházy szívesen beszél egy új, logójában is átformált MSZP-ről, amiben azért még mindig sok emlékeztet a régire. Márpedig ettől a szövetséggel izmosított új pártalakzatnak markánsan különböznie kell, legalább a napirend meghatározása, a kezdeményezések szintjén. Mesterházyék azonban ezt is rendre felülütik, amiből viszont a türelmetlen hívek nem tartalmi differenciákra következtetnek, hanem kicsinyes marakodásra, nevetséges rivalizálásra. Konrád György szavaival élve a „tötyörgös-mötyörgős” ellenzék mintha nem akarná észrevenni, hogy még mindig a Fidesz vezeti a népszerűségi listát.
Azt kellene végre-valahára eldönteni, hogy melyik ellenzéki csapat kikhez, milyen tartalommal fordul. Az érdemi, tudatos és hatásos munkamegosztás, a minimális koordináció azonban máig sem alakult ki a pártok és a civilek között, mert a mindennapi élet nehezen engedi meg az egymástól elválasztható üzenetek célba juttatását a különböző társadalmi csoportok számára úgy, hogy egyik se zavarjon bele a másikba. Sokszor tehát ebből sem marad más, mint feleselés – a mihamarabbi egységes fellépést követelők a túlzott szerepelni vágyásra fogják a tényleges véleménykülönbségeket is. Ez frusztrálja az ellenzéket, ráadásul sokszor úgy tűnik, inkább csak mérik, nem pedig érzik, hogy mi a fontos az embereknek.
Különösen a szocialisták próbálnak mechanikusan a közvélemény-kutatók adataihoz igazodni, s ezzel akarva-akaratlanul a Fidesz kottájából játszanak. A kormányzati lépésekre való hol kapkodó, hol kései reakció összecsúszik a saját üzenettel, ami néha hatástalanítja mindkettőt. És ne feledjük: hónapok óta, de a rezsicsökkentéssel végképp élesben működik az ígéretcsapda, amelyet a kormány aláírás-kampánnyal véd az ármánytól. Erre nehéz tárgyilagos magyarázattal felelni, de az óvatos demagógia sem segít. A szocialisták nagy hirtelen a majdani elszámoltatás ütőkártyáját vették elő – de, emlékezhetünk rá, az sem kifejezett sikersportág. Talán mással kellene előrukkolni: nagyobb nyugalommal, biztonsággal, mindenki számára megfogható és hihető perspektívával – a kicsi, de konzekvens lépések forgatókönyvével.
Mesterházy Attila magáévá tette azt a tételt, hogy a demokratikus ellenzékkel rokonszenvezőknek elegük van a baráti bodicsekekből. A pártelnök túltette magát a Gyurcsány Ferenccel szembeni gátlásokon és ellenszenven, nem érdekli már az sem, hogy a liberálisok közül hajdanán ki tartotta őt alkalmatlannak a pártvezetésre, jöhet a szociáldemokrata Schmuck, és sorban a többiek, nincs fanyalgás: ez a „tárt karok” politikája. Arról persze nehéz pontos képet kapni, hogy az a bizonyos nehezen meghatározható közép mit gondol erről. Elképzelhető, hogy sokan Bajnai Gordont és csapatát látták volna szívesebben a játékmester szerepében, aki jóval óvatosabb a nyitást tekintve, a hozzá csatlakozók pedig talán még válogatósabbak. A korlátlan fogadókészség Bajnai közönségét inkább riasztja, mint vonzza. Az új párt – amelyben Bajnai tisztséget sem vállalt, Oszkót pedig mintha a föld nyelte volna el – arcvesztés nélkül nem teheti ki magát egy vég nélküli és idő előtti koalíciónak.
Ők azt hirdetik, hogy fontos, de nem elégséges Orbánt leváltani; aki alibiszövetségek hullámain pályázik győzelemre, az a jó kormányzás lehetőségét dobja sutba, és gyors bukás lesz az osztályrésze. Komoly leckét ad fel tehát, hogy a rokonszenvezők egyszerre értik Bajnai fenntartásait, és nem értik a két blokk egymással szembeni pengeváltásait. A Fidesz először Bajnait akarja kiütni nem létező nyergéből. Többkamionnyi erővel nyomja múltjához és Gyurcsány Ferenc arcmásához. Egyrészt, mert ehhez van alapanyag, másrészt, mert elterjedt róla az a vélemény, hogy tényleg alkalmas a kormányzásra. Mindaz, amit hirdet, porrá válhat, ha minduntalan olyanokkal kerül egy fotóra, akiktől szeretne távolságot tartani, mi több, menekülni. Számára – attól a pillanattól fogva, hogy visszatért a közéletbe – ezt az utat jelölte ki a politika. Nem a rossz memória, vagy a meghátrálás gyarlósága az oka ennek – pozíciója nem lehet más. A helyzet különlegessége, hogy a „baráti környezetben” ugyanattól kell félnie, mint az ellenséges terepen. A korszakváltás hirdetője összemosódik azzal, amivel szakítani akar. A Fidesz óriásposztere és az MSZP nagyra nőtt kerekasztala számára ugyanaz a ballaszt. Az a meghirdetett terve válhat semmissé, hogy ő onnan képes szavazatot szerezni, ahonnan mások nem.
A bizonytalanok nem keverendők össze a közömbösekkel, de senkinek sincs pontos képe arról, a hezitálók mikor jutnak el, ha egyáltalán eljutnak odáig, hogy belássák: elképzelhető egyszerre összefogni és önállónak lenni. Mi sülhet ki ebből? Mert jó koalíciót még nem láttak. Miközben Bajnai Gordonnak kézzel-lábbal kell tiltakoznia az áradó összemosófolyam ellen, szövetségeseinél, megcélzandó közönségénél időzített bomba majd minden régóta forgalomban lévő név, de különösen Gyurcsány Ferencé. Mesterházy helyzete könnyebb. Az MSZP-re szavazók zöme nem fordít hátat a pártnak a DK partnersége miatt, és nem okoz gondot nekik Schmuck Andor, Fodor vagy Kuncze Gábor felbukkanása sem. Mesterházy Attila egyre jobban beleképzeli magát a miniszterelnök-jelölti szerepbe, Bajnai Gordon pedig nem is akar más lenni. (Ezt március 15-i beszéde is jelezte, megerősítéséhez nem kellett a minapi Új Szó-interjú.) Ugyanakkor a szocialistáknak elegük van az importált jelöltekből, ők a legszervezettebbek, ellenzéki oldalon övék a legnépesebb szavazótábor. Mi kell még?
Csakhogy a közvélemény meghatározó szegmense Bajnait tartja alkalmasabb kormányfőnek, ő pedig úgy tudná szövetségeseinek megindokolni a nem kívánt partnerek befogadását, ha ő lesz a közös kormányfőjelölt. Ez egy újabb specialitás. Tényleg nincs még itt a döntés ideje, lehet mondani, hogy az kerül majd az élre, akivel győzni lehet, sőt akár a választások után is megnevezhetik, hogy kié a bizalmuk. A túlzott időhúzás mégsem megoldás, hanem újabb konfliktusok, görcsök forrása. Már csak azért is, mert egy kisebb parlament óriási tülekedéssel fog járni – különösen ennyi bejelentkezőnél. Gyurcsány Ferenc nemrég még Bajnai Gordon kormányfőjelöltségét támogatta, a minap viszont már arról beszélt, hogy azé a miniszterelnök-jelölti stallum, aki a legerősebb párt élén áll.
A váltás oka, hogy a régi ellenfél most mellé állt, a régi barát pedig ellene fordult. Nyilvánvaló, hogy a volt miniszterelnök csalódott Bajnai pálfordulása miatt. Kellemetlen lehet szembesülni azzal, hogy egy hozzá közel álló számára lesz terhes a társasága. Elege lehet már abból, hogy mindig az ő nyakába kerül a legtöbb kő, ezt lehetetlen megszokni, különösen, ha a kolonc egy része az övéitől érkezik. Egyetlen előnye, hogy nem kell taktikáznia. Nincs számítás, hátsó szándék. A DK-ért harcol, az embereiért – s ez számára ugyanazt jelenti, amit hirdet: a demokratikus ellenzék szeme előtt ma csak egyetlen cél lebeghet, az Orbán-rezsim leváltása. Ehhez pedig nem szabad jelentkezőket listázni, partnereket indexre tenni. A jó kormányzás csak a második lépcső. Ha elvétik a sorrendet, a Fideszt tartják a hatalomban.
A DK gyorsan reagáló, aktívan politizáló szervezet, de könnyen felmorzsolódhat, ha nem jut legitim szerephez az ellenzéki együttműködésben. A párt számára Gyurcsány a legnagyobb vonzerő, szélesebb értelemben viszont a legelutasítottabb politikusok egyike. A pártelnök addig eljutott, hogy bejelentse, a választások után nincsenek különösebb politikai ambíciói, azonban nehezen törődne bele abba – amit sokan szívesen vennének –, hogy mindenestül intsen búcsút a közéletnek. Ráadásul ezt a maga által gründolt párt is megsínylené. Itt tart jelenleg a mai demokratikus ellenzék sorsát, szerepét, esélyeit évek óta meghatározó három politikus története. Bölcs tanácsokkal mindegyikük el van látva, talán tisztában vannak az egymással kapcsolatos, nehezen megoldható feladványok sorával is – de vajon van-e, lehet-e annyi belátás bennük (és társaikban), hogy ebben a társasjátékban ne más nevessen a végén?
