Nemcsak álmodni, hanem hazudni is nagyot mer a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Az a valóság, hogy a jobban teljesítő Magyarország lassan az út szélére szorítja és cinikusan ott is hagyja a nemzet felét.

A Tárki frissen publikált jelentéséből kiderül: az Európai Unió mutatószámai szerint a magyar népesség 47 százaléka szegénységben és társadalmi kirekesztettségben él. A 2000-es évek elejéhez képest több mint kétszeresére emelkedett a nélkülözők aránya, tavaly a teljes lakosság csaknem ötödének (17 százalék) a háztartásában nem haladta meg a havi 66 ezer forintot az egy „fogyasztási egységre” jutó jövedelem. Élnek még, ha nem is élnek meg ennyiből.

Azoknak, akik az általános iskolát vagy azt sem végezték el, 40, a két-, a három- és többgyerekes családok 41, a gyereküket egyedül nevelők 30 százaléka él szegénységben. Ami pedig a legszomorúbb: ők mindannyian nemcsak többen lettek tíz év alatt, hanem távolabb is kerültek attól, hogy jobb helyzetben reménykedhetnének. Nem ez az első felmérés, amely elkeserítő képet fest az ország anyagi romlásáról, s amely cáfolja a kabinet szólamait a nagycsaládosok általános preferálásától a termelőmunka felmagasztalásáig, amely utóbbi a diplomások munkanélküliségére hivatkozva szűkíti a továbbtanulás lehetőségeit.

E felmérések megmutatják az elszegényedést, de nem tudhatják bemutatni azt az élet minőségében esett óriási kárt, amit ennek a kormánynak a politikája okoz. Ebből nem minden látszik. Jó évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy a most középkorú generáció tagjainak szervezetében konkrét betegségként jelentkezzen a mai kenyérharc ára, amelyre enyhülést majd néhány nemzedék egy lepusztult szociális ellátórendszertől vár majd.

Ne beszéljünk a kenyérgondokkal küzdő mélyszegényekről, beszéljünk csak az ő „utánpótlásukról”, a középosztály lefelé csúszó részéről, amely reklámújsággal a kezében kóvályog a bevásárlóközpontok „akció” táblával szegélyezett utcáin, azt lesve, milyen bóvlira futja még. Beszéljünk arról a spirálról, amelyben mind gyorsabban merül el a néhány éve még reménnyel telve felfelé törekvő réteg.

Ők már nem álmodnak, hanem bóvlit esznek, bóvlit isznak, négy- helyett kétrétegű WC-papírt használnak, és kétrétegű kultúrán „pallérozódnak”, fásultan belenyugodva a kormányfő modern parasztromantikájába, amely tagadva saját jogi egyetemét és oxfordi kiruccanását, lassan nemcsak a hajnali állatalmozást teszi a munka és teljesítmény mércéjévé, hanem a vécépapírt helyettesítő egészségügyi lapulevelet is. Kóvályog a hajdani középosztály a szupermarketekben, örül a bóvlinak, észre sem veszi, hogy a csökkenő rezsiköltségéből megmaradt pár száz forintján megvett bor üvegét 42 helyett már csak tízért váltják vissza.

Az ár így változatlan, a bor mégis drágább lett. Fel sem figyel rá, mennyire becsapják, a guberálók pedig végképp rajtavesztenek. Magyarország jobban teljesít? Hát nem. Alig termel, és alig fogyaszt. Ha megfeszül, sem tud megfelelni a kormányfőnek.