Hargitai Miklós: A szivar forróbb végén
A dédnagyapám még jóval túl a hetvenen is dolgozott: reggelente felcsatolta a műlábát, fogta a botját, és elbicegett a trafikba. Tiszta ember volt, és tiszta ügy: az első világháborúban rokkant meg, és az ország, amelyért – gyakorlatilag még gyerekként – otthagyta a fél lábát meg a jövőről szőtt álmait a fronton, utóbb a dohánybolttal biztosított neki szerény kárpótlást. Aki a haza szabadságáért a vérét ontja, annak ennyi (minimum) jár.
Ez a múlt századi trafikos történet csak annyiban hasonlít a mostanihoz, hogy a dohányárusítás jogát ezúttal is honoráriumként osztja a hatalom. Csakhogy 2013-ban nem a nemzetért, hanem egy pártért – pontosabban „a” pártért – vállalt különféle szolgálatokat fizetik ki a ma is közvagyonnak számító trafikengedéllyel.
A helyi dohánymonopóliumokat porciózó láthatatlan kéz (amelyet, ha Pokorni Zoltán a választások előtt igazat mondott, most valószínűleg levágnak, mert könyékig turkált a közösben) pedig – mint a trafikbotrány szekszárdi epizódjában kiderült – nem a magyar államban, hanem egy Fidesz nevű politikai szervezetben végződik.
Ha az erkölcsi normákkal most nem törődünk (bár egy olyan mondat után, hogy X. Y. nem kaphat trafikot, mert „nem hozott elég kopogtatócédulát”, ez a nagyvonalúság nem könnyű), és csak az írott jogot nézzük, akkor is nehezen érünk a végére a trafikpanamával megsértett szabályok felsorolásának.
Súlyos sebet kapott az alaptörvény (amely szerint párt közhatalmat közvetlenül nem gyakorolhat), az adatvédelmi törvény, a közigazgatási eljárásokról szóló törvény, a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló törvény, emellett komolyan felmerül a hivatali hatalommal és a személyes adatokkal történő visszaélés, valamint a befolyással üzérkedés gyanúja is.
És aki abban a hitben él, hogy csak most az egyszer, az gondoljon bele, mennyire életszerű, hogy a pályázatok – amelyek nélkül a nyilvánvalóan illetéktelen helyi fideszesek nehezen rangsorolhatták volna a pályázókat – egyedül Szekszárdra jutottak el (ma már tudjuk, hogy például Hajdúszoboszló képviselő-testületének kormánypárti frakciója is kapott ilyen csomagot), vagy idézze fel, hogyan zajlott az állami földbérletek elosztása a nemzeti földalap vizsgálati jelentése szerint.
Ha Magyarország európai jogállam lenne, most sürgetnénk az összes érintettet (a magukat ma még érinthetetlennek gondoló pártcelebeket és kormánytagokat is beleértve): szívjanak néhány jókora slukkot még kint, a szabad levegőn, mert odabent egy eldobott csikkért is harcolni kell. Itt a félázsiai valóságban ehelyett kíváncsian figyeljük, hogy vajon mikor éri el a bűnüldöző hatóságok ingerküszöbét az intézményesült politikai korrupció, és minek kell még történnie, hogy az Orbán-kormány megmaradt szimpatizánsai is belássák: az egész ország a szivar forróbb végére kerül, ha hagyják, hogy a kormányzás a közjó helyett rendszerszerűen a Fidesz párt- és a fideszesek magánérdekeit szolgálja.