A múlt héten ismertette bukaresti tudósítónk egy bátor román politológus, Cristian Parvulescu nagyon kisebbségi véleményét, miszerint „a nemzetállamnak leáldozott”. Demokratikus, EU-kompatibilis ország nem határozhatja meg magát nemzetállamként, tehát módosítani kellene Románia alkotmányának első szakaszát, amely Romániát egységes és oszthatatlan nemzetállamként határozza meg. 

A nemzetállam azonban összeegyeztethetetlen az állampolgári egyenlőség alapelvével, mert különbséget tesz a különböző nemzetekhez tartozó állampolgárok között. Ott persze nem tesz, ahol egy állam polgárait tekintik egy nemzet tagjainak. De Romániában (és Magyarországon) erről nincs szó. Romániában a felmérések azt mutatják, hogy a megkérdezettek nyolcvan százaléka szerint Románia csakis a románoké. A romániai magyarokat meg persze nem tartják románnak. Ők sem magukat. Frunda György szenátor szerint „tíz magyarból kilenc a magyar nemzethez tartozónak vallja magát”. Miként mi is annak tartjuk őket.

Az RMDSZ-t tavaly formálisan azért dobták ki a kormánykoalícióból, mert nem ígérte meg, hogy a jövőben nem követeli a nemzetállam deklarálásának kiiktatását az alkotmányból, és ezzel „megbukott a lojalitási vizsgán”.

A Fidesz fütyül ugyan az RMDSZ és általában a romániai magyarok többségének véleményére, és a kisebbségek kisebbségének apró szervezeteit támogatja, de Romániában minden magyar szervezet a nemzetállami meghatározás eltörlését követeli, tehát ezzel a törekvéssel azonosul a Fidesz is. Berényi József, az MKP elnöke nyilatkozta másfél évvel ezelőtt, hogy Szlovákiában sajnos a nemzetállam kiépítése zajlik, pedig „Szlovákiában nem nemzetállamot kellene építeni, hanem olyat, amely a tolerancián alapszik”.

A Fidesz Berényi pártját támogatja a népszerűbb Híddal szemben, de bárkit támogat, a nemzetállam elutasítását támogatja. Orbán Viktornak és hasonmásainak azonban nem egy, hanem két, egymással összeegyeztethetetlen véleményük van a nemzetállamiságról. Mert Magyarország vonatkozásában és általában is a leghatározottabban a nemzetállam pártján állnak, és a nemzetállamok, azaz az egyes államokban uralkodó többségi nemzetek (románok, szlovákok stb.) számára követelnek minél teljesebb szuverenitást. „Európa csak erős nemzetállamok alapján létezhet” – hajtogatja a kormányfő lépten és nyomon.

Miként lehetséges ezt a kettős beszédet ilyen folyamatosan és szemérmetlenül fenntartani? Úgy, hogy a konfrontatív érdekérvényesítéshez csak erő és harci szellem kell, ráció, logika, tiszta beszéd nem. Ezeknek csak kooperatív stratégiában van funkciójuk. Ha egyetemes értékek, elvek alapján együttműködve kívánjuk az érdekeinket érvényesíteni, és érveink, hitelességünk és közös érdekeink erejében hiszünk. Ha viszont a konfrontáció stratégiáját követjük, a kényszerítő erőben hiszünk, akkor nincs szükség közösen elfogadható elvekre, akkor nyugodtan mondhatjuk minden helyzetben azt, amit önérdekünknek elvektől függetlenül leginkább megfelelőnek vélünk. Akkor a szó csak harci toborzásra és buzdításra való, nem szükséges, hogy általános, a táborunkon túlterjedő hitele legyen. A kooperatív stratégiához kormányunkból hiányzik a szándék, a konfrontatívhoz meg az erő. Így aztán, mondhatnak és mutathatnak bármit, nem mennek semmire.