„2002 óta az is meghatározó irányvonala a magyar kormányzati politikának, hogy minden kellemetlenségért a külső tényezőket, azon belül is előszeretettel az Európai Uniót kell hibáztatni. A felelősség folyamatos hárítása, a hazugságok megtették a hatásukat: a felmérések tanúsága szerint ma Magyarország rendelkezik a 2004-ben csatlakozott országok közül a legnegatívabb unióképpel, pedig a belépéskor még az egyik leginkább Európa-párti új tagállamnak számítottunk” – kopognak e sorok a Fidesz 2009-es EP-választási programjában. A jelenlegi kormánypárt akkor még tökéletes helyzetanalízisét tudta adni annak (felelősségáthárítás, hazugságok, Európa félrevezetése), amit ma kormányon képvisel. Amivel azonban a korábbi kormánypártokat vádolta, azt most politikája fő csapásirányává tette. Közös elem a 2009-es és 2013-as Fideszben, hogy számára az Európai Unió szemmel láthatóan csak egy belpolitikai eszköz, egy az aktuális hatalmi viszonyokhoz és célokhoz rendelt „áldás” vagy – mint napjainkban – „átok”.

Május 9. Európa napja. Hatvanhárom éve Robert Schumann ekkor tette történelmi javaslatát az unióhoz vezető első lépésnek tekinthető Szén- és Acélközösség létrehozatalára. Magyarország kilenc éve tagja ennek a közösségnek, amelynek eredeti célja az európai országok előtt álló feladatokról való közös gondolkodás és a konfliktusok békés rendezése. Európa-napon érdemes átgondolni, hogy ezeken a pillanatnyi belpolitikai érdekek vezérelte kampányokon túl mit is jelent Magyarország számára Európa, és mit tesz hozzá vagy mit vesz el nemzeti érdekeink érvényesítéséhez a Fidesz szabadságharca. Ma a kormánypárt azt próbálja bele- verni az ország fejébe, hogy nemzeti szuverenitásunk alapja az Európával szembeni szabadságharc. Veszélyes vállalkozás több szempontból is. Hiszen amikor a kormányzat az Európai Unióval kerül konfliktusba, akkor országunk történelmével és polgárai érdekével kerül szembe – ezt pedig nehezen viseli. Ma egy lelke mélyén unión kívüli kormány áll szemben egy a lelke mélyén az unióval közös történelmet alakító állampolgári közösséggel. Az uniós csatlakozást követő évtizedben ugyanis a lelkesedés visszaesése ellenére sem változott a magyarok „orientációs pályája”, jelenleg is a polgárok többsége Európához, az unióhoz akar tartozni.

Ez a támogatás történelmileg is megalapozott. Az államalapítás óta hazánk történelmének jelentős sorsfordulói is Európához, a Nyugathoz tartozással vannak „kapcsolatban”. Szabadságharcainkat nem Európával szemben, hanem az Európához tartozni akarás jegyében vívtuk. 1956-ban az ország egy olyan keleti, despotikus, elnyomásra szakosodott politikai osztály és rendszer ellen lázadt fel, és folytatta szabadságharcát, amely a Nyugatban „tőkéseket”, „imperialistákat” és a függetlenséget eltipró elnyomókat látott.

Meglepően ismerős szavak a békemenet világában is. Az európai bürokráciának kokik és sallerek emlegetésével üzengető miniszterelnök valójában moszkovita nyelven beszél Brüsszelről, amelyet egyébként új Moszkvának tart. Ez az ellentmondásosság végighúzódik a Keletre nyitás zavaros politikájában is.

Holott a II. világháborút követő konszenzus, maga az Európa-vízió teljesen ellentmond az orbáni euroszkepticizmus és Európa-ellenesség határán táncoló gondolkodásnak. Az Európa-vízió ugyanis nem az azeri káderdiktatúrákkal történő üzletelésben áll. És nem is a „nemzeti” oligarchia demokrácia- és alkotmányellenes jogalkotással körülbástyázott, Móricz urambátyámvilágát feltámasztó, feudalisztikus uralkodását célozza. Az Orbán–Simicska-rezsim valójában egy Európai Unión kívüli „sziget”, oligarchikus világ, amely az unión belül tartósan nem stabilizálható. Külpolitikája csak növeli hazánk gazdasági kiszolgáltatottságát, sőt hozzájárul ahhoz, hogy rajtunk kívül további országok, térségek – sőt akár egy egész kontinens – energetikai vagy egyéb gazdasági bizonytalanság állapotába kerüljenek. Az Európai Unió államai számára – így nekünk, magyaroknak is – az unió lényege a közös alapértékekbe és jogállami keretekbe vetett hit, amelyet közösen alakítunk ki, de közösen fogadunk el érvényesnek is. Orbán ebből a konszenzusból akarja kiszakítani hazánk történelmét, hogy bizonytalan körvonalú államkapitalista-feudális rendszere Magyarországot a Kelet Nyugattal szembeni zsarolási eszközévé tegye.

Szomorúan, de meg kell állapítanunk, hogy jelenleg az unió a leghatékonyabb gátja a kormány demokráciakorlátozó nyomulásának is, és mint ilyen a politikai szabadságjogok megőrzésének garanciája is. Ma a magyar polgárok demokratikus alapjogait főképp Brüsszel miatt nem lehet a jelenleginél is erőteljesebben csorbítani. Az 1989–90-ben kivívott – és persze számos kudarccal tarkított, de mégiscsak – szabadság védelmében Brüsszel és a Lendvay utca közötti küzdelemben nem az a felállás, amit a békemenet legendáriumában kőbe véstek.

Az orbáni unióellenes politika ráadásul egy egyébként is elszabadult világban Magyarországot sérülékennyé és kiszolgáltatottá teszi az oligarchikus gazdasági „külkapcsolatoknak”, a globális gazdaság gigantikus állami és vállalati szereplőinek, melyekkel szemben Magyarország önmagában képtelen az érdekeit hatékonyan érvényesíteni. Az azeri baltás gyilkos nyilvános hőssé avatását nemhogy megakadályozni nem tudták, demég csak néhány hónap haladékot sem tudtak kérni rá, hogy ne legyen akkora a botrány. Milyen tárgyalási pozíciója van akkor valójában Orbánnak Putyinnal, Kínával vagy a Gazprommal szemben? Semmilyen, a kormányfő keleti álma szappanbuborék, amely ugyanakkor valós veszélyeknek teheti ki az országot.

Az uniónak természetesen ebben a gyorsan alakuló világban magának is változnia kell. Hibáiból le kell hogy vonja a tanulságot. Az európai válságkezelés ténylegesen túl sok kudarcot sorakoztat fel. Új Európára van szükség, amely a puszta pénzügyi egyensúlytalanságok mögött húzódó mélyebb krízisre is reagál. Amely felismeri a centrum és az uniós félperiféria országainak eltérő gazdasági-társadalmi problémáit, és mindkettőre megoldást kínál. Egy globális piacoknak kitett Európának újra kell szőnie szolidaritáshálóját. Ennek része a pénzügyi szabályozás és felügyelet reformja, új banki normák lefektetése és alkalmazása éppúgy, mint az Európai Unión belüli egyenlőtlenségek méltányos megítélése.

Európa csak akkor erősödhet meg napjaink globális versenyében, ha ezekkel a tényekkel is tisztában lesz napi „működése” során, ha az érintett országok maguk vesznek részt felzárkózó folyamataik kidolgozásában, ha a „kis államok” nem recepteket kapnak, hanem az országok közösen főznek. Ehhez pedig egy olyan kormányra van szükség, amely az Európai Unióban nem oligarcháknál landoló pénzeszsákot lát, hanem világos és párbeszédképes, hazánkra szabott javaslatokat tud az asztalra tenni.

Az unió ugyanis a kölcsönös függőségek olyan rendszere, amely nem kiszolgáltat, hanem ha képesek vagyunk rá, lehetőséget ad, hogy élhessünk a szabadságunkkal. Ma a szabadságunkat például a pénzügyi szabályozatlanság, határokon átívelő bűnözés, a globális klímaváltozás, egyes politikusok – hazánk esetében a kormánypártok –önkénye, jogállami rendet nem ismerő hatalomtechnikai túlkapásai fenyegetik. Ezekkel a globális és helyi „ügyekkel” csak erős, egymás problémáira kellően nyitott Európa képes megfelelő és polgárainak biztonságot adó választ adni.

Az uniós kötelékben nincs helye, és tartósan nem stabilizálható egy olyan kormányzat, amely nem tűri, hogy szuverenitását korlátozzák, akkor sem, amikor azt állampolgárainak érdeke ellenében használja. Az a világ viszont, amely kívül áll Európán, az kívül áll Magyarországon, kívül áll a magyar történelmen. Orbán–Simicska-rendszernek nincs helye az Európai Unióban. Magyarországnak viszont igen.

* A szerző országgyűlési képviselő, a Párbeszéd Magyarországért társelnöke.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.