Nicolas Sarkozyvel sem volt egyszerű, az euróválság mégis összehozta Angela Merkelt és a hiperaktív francia államfőt. A legenda szerint a német kancellár azzal vette le a lábáról a konzervatív francia politikust, hogy plüssmackót ajándékozott neki, amikor megszületett Carla Brunitól Giulia nevű kislánya. Sarkozy utódjával, Francois Hollande-dal szintén akadoznak a dolgok, és az euróválság immár egyáltalán nem hozza közös platformra a két politikust. Hollande-nak ráadásul magyarázkodnia is kellett saját párttársai miatt. A francia szocialisták balszárnya ugyanis a júniusban esedékes és Európa jövőjével foglalkozó párttanácskozásra egy olyan tervezettel rukkolt elő, amelyben „halálosnak” nevezték a német kancellár „egoista hajthatatlanságát”, azt a „thatcherista kurzust”, amivel keresztül akarja vinni takarékossági politikáját. – Rendkívül ügyetlen – kommentálta a tervezetet a francia államfő, aki igyekezett bizonygatni: Párizs és Berlin között minden rendben van.

Párizs és Berlin között azonban nincsenek rendben a dolgok. Nem úgy működnek, ahogy az elvárható lenne az európai integráció két motorjától. A helyzetért a legkönnyebb Hollande-ot felelőssé tenni. Az egy éve beiktatott francia államfő teljesítménye messze elmarad a várakozásoktól. A munkanélküliség változatlanul az egekben, a gazdasági fellendülés is várat magára. A ciprusi válság idején eltűnt, a finn kormány aktívabbnak mutatkozott, mint az eurózóna második legnagyobb gazdasági hatalma. A francia szocialisták megítélésére jókora csapást mért a kormánytagokat is érintő svájci bankszámlabotrány. A melegházasság engedélyezése a jobboldalt vitte az utcára, míg a radikális baloldal tömegtüntetéssel jelezte: megszorításokról hallani sem akar.

Hollande-ról azt olvasni, a kivárásra játszik. Abban reménykedik, hogy Merkelnek a szeptemberi Bundestag-választás nyomán mennie kell. Berlinben pedig jön egy nagykoalíció, amelynek játékszabályait a tartományi választásokon eddig jól szereplő szociáldemokraták fogják majd meghatározni. Addig is Hollande egy dél-európai frontot próbál szervezni. Az új olasz kormányfővel, Enrico Lettával együtt úgy véli: a válság ellen és a munkanélküliség csökkentésére nem a szigorú takarékoskodás, hanem a gazdaságot felpörgetni hivatott nagyvonalú beruházási politika a leghatásosabb gyógyír.

A probléma az, hogy Franciaország és Németország nincs szinkronban. Az elengedhetetlen reformok tekintetében sem. Márciusban volt tíz éve, hogy Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellárként meghirdette az Agenda 2010-et. A szociális juttatások drasztikus lefaragása az SPD-től széles választói tömegeket idegenített el, szélesre nyitotta a társadalmi ollót, de eredményeként Németország a válságos időkben is megőrizte nemzetközi versenyképességét. A német recept nem biztos, hogy alkalmazható a francia beteg esetében, de húzni az időt, halasztani a döntéseket, több mint kockázatos. És plüssmackó sem jár érte.